Milyen a jó színház? Ha tudnám, nem itt írogatnék. Ha tudnám, akkor eurótízezrekért osztogatnék tanácsokat. Nem, nem tudom egyértelműen megfogalmazni, milyen a jó színház. De egyet most biztosan tudok: érdemes Székelyudvarhelyre utazni, és megnézni a Tomcsa Sándor Színház előadását, a Pintér Béla által írt és Dobrovszki Dóra által rendezett A sütemények királynőjét.
Olyan előadás született, amely – persze, ahogyan én szeretem – a társadalom pulzusán tartja az ujját, miközben hiteles művészi eszközökkel tartja arcunk elé azt a bizonyos Shakespeare-i tükröt.
Számomra ez az előadás az a bizonylat, amelyet a színház önmagáról állított ki: igenis érdemes volt állandó színházat létrehozni a Küküllő partján!
Egy olyan társulat képét mutatja, amely Európában bárhol képes lenne karakteresen és hitelesen megmutatni a maga egyediségét.
Pintér Béla több mint húsz évvel ezelőtt írta a darabot saját társulata számára. Most Udvarhelyen egy fiatal alkotócsapat a saját hangjára és képére formálta a szöveget. Olyan hitelesen és magától értetődően játsszák, hogy senki sem kezdi keresgélni az előadásban a Pintér Béla Társulat sajátos, utánozhatatlan stílusát. És ez bizony nagy teljesítmény!
A szöveg még mindig – sajnos – aktuális.
Az előadás egyik legnagyobb erénye Marton Richárd Zoltán zenéje. A minimalista népzenei világ végig diktálja a ritmust, és még véletlenül sem engedi a színészeket „réteken elbolyongani”. Egy szétszedett citeraszóló, újbóli összerakása idézet és újdonság. Cinikusan emlékeztet arra, hogy felénk a verés el is, sok szép dolog mellett, hagyománya van… a kurva életbe…
Igaz, erre kísérlet sem történik. A rendező és a dramaturg ugyanis olyan pontos, világos feladatokat ad a színészeknek, hogy azoknak eszükbe sem jut magukra hagyatva „maszekolni”.
Úgy működik ez a csapat, mint egy összeszokott kamarazenekar. Mindenki, minden pillanatban aktív részese az előadásnak. Még akkor is, ha percekig némán bámul a semmibe a színpad végén.
Mindig van abban valami provokatív, amikor egy kívülről érkező rendező, aki kevésbé ismeri a társulatot, egyszer csak felfedezéseket tesz. Olyan színészi lehetőségeket vesz észre, amelyeket a megszokás már régen elfedett. Ezek a felfedezések most remekül sikerültek.
Érje külön dicséret a színház vezetését, amiért bizalmat szavazott ennek a kis forradalmár alkotócsapatnak: rendezőnek, dramaturgnak, zeneszerzőnek, díszlet- és jelmeztervezőnek.
Számomra ez volt a harmadik előadásuk, és egyben a harmadik bizonyíték arra, hogy a régóta várt színházi megújulás már itt van a kanyarban. Aki hallja, értse!
Tudom, most neveket kellene kiemelnem. De legszívesebben mindenkit felsorolnék, mert ebben az előadásban mindenki az általam korábban ismert teljesítményszintje fölött játszott.
Na jó, azért illesse külön dicséret a „szenyírokat és szinyoritákat”: Pál-Varga Mártát, Tóth Árpádot, László Katát, Dunkler Róbertet és Szűcs-Olcsváry Gellértet, akik önzetlenül nyújtottak kezet a következő generációnak: Jakab Tamásnak, Barabás Xénia-Abigélnek, Wagner Áronnak és Csorba Kristóf-Györgynek. Na jó nem emelek ki senkit, de leírom meg egyszer: Jakab Tamás! Hátha pár év múlva egy szinhaz kijáratánál, mikor autogramot kerek tőle elmondhassam: én már akkor felismertem. Igen fel is mertem írni a nevét, pedig meg is verhetne, mert félelmetes amit művel (katartikus értelemben)
Külön (kár)öröm volt számomra, hogy Dunklert nagypapaszerepben láthattam! Ez már az én tükröm. És ez nem kevés!
És akkor következzék a nyerő csapat, az alkotók névsora: Dobrovszki Dóra rendező, Marton Orsolya dramaturg, Oláh Réka díszlettervező, Mihály Katalin Sára jelmeztervező és Marton Richárd Zoltán zeneszerző.
Jár a taps
A bemutatót a felújított moziban láttam. Hát, ha én lennék itt a góré, bizony nem mennék ki ebből a teremből!
Újítsák csak fel szépen a nagy, oszlopos, kommunista épületeket! Tartsanak bennük szép nagy gyűléseket, konferenciákat, ünnepi beszédeket! De ma Udvarhelyen ez az a terem, amely valóban alkalmas arra, hogy jó körülmények között jó színházat lehessen csinálni.
És akkor összegezzünk!
Száz politikai konferencia nem ér annyit a családon belüli sötét titkok, az erőszak, a kiszolgáltatottság és a társadalmi képmutatás megértésében, mint a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház mostani előadása.
Mert a jó színház nem magyarázza a világot. Megmutatja. És ha igazán jó, akkor a nézőnek utána már nincs hová elfordítania a tekintetét.
Tomcsa Sándor most bizonyára büszke lenne. Ez az előadás méltó a szelleméhez!
És hogy milyen a jó színház?
Továbbra sem tudom pontosan megfogalmazni.
De most már azt is tudom, hol lehet megnézni.
2026 november 19.-én láttam Székelyudvarhelyen 20 lejes szakmai jeggyel! Köszönöm.
Gáspárik Attila: Mi volt az első színházi élményed gyermekkorodban, majd Székelyudvarhelyen?
Dávid Gyula: Én Árapatakon, egy, Háromszék déli peremén fekvő faluban születtem, ahol Édesapám református lelkész volt, s ahol színházi élményt legfeljebb a karácsonyfa-ünnepélyek jelentettek, amelyeken egy-egy szavalat, néha rövid bibliai jelenet is a műsorban volt. Tízéves voltam, amikor édesapámat meghívták Udvarhelyre. Akkor még Udvarhelyen sem volt színház, de a műkedvelő színpadi szereplésnek a messzi múltba visszanyúló hagyománya volt. Szabó Dezső életrajzából tudjuk, hogy azokban az években, amikor ő az állami főreálgimnázium tanára volt, több, jótékony célú előadáson műsorba került színdarab rendezését is elvállalta: 1909. december 4-én egy, az iskolája javára rendezett ünnepség keretében Beaumarchais A sevillai borbély című darabját, 1910. március 12-én egy másik rendezvényen Drégely Gábor Szerencse fia című szatirikus komédiáját, 1911. december 2-án Moliére-től a Scapin furfangjait rendezte és adta elő, ez utóbbit diákjaival.
A két világháború között ez a hagyomány tovább élt, akkoriban főképp a Székely Dalegylet és a Polgári Önképző Kör, de olykor a római katolikus főgimnázium és a tanítónőképző vagy a nőszövetségek rendezésében is került sor egy-egy műsoros estélyre és annak keretében műkedvelő előadásra. A színháztörténet számontartása szerint a Székely Dalegylet keretében 1911–1938 között nem kevesebb, mint 21 színdarabot mutattak be, s udvarhelyi színpadon is bemutatásra került Nyirő József Júlia szép leány című darabja és a Jézusfaragó ember színdarabváltozata, a Székely Dalegylet alapításának 70. évfordulója alkalmából.
Néha, az akkori kerületi rendszerben, egy-két hetes szereplésre megjelent a városban egyik-másik hivatásos színtársulat is, bár ezek főképp kasszasikert biztosító operetteket hoztak magukkal. Ezek pedig talán kielégítették a kasszát, de nem az igényesebb közönség és a kritika elvárásait. Udvarhelyre érkezésünk évében, 1938-ban például Kozma Hugó társulata játszott a városban, és épp azt rótta fel nekik a Tompa László által szerkesztett Székely Közélet kritikusa, hogy egyheti ittlétük alatt, két prózai darab kivételével, csupa operettet szerepeltettek a műsorukon, holott a közönség „megunta már az ismétlődő ürességeket”.
Nekünk, iskolás gyerekeknek persze ez is tiltott gyümölcs volt: miniszteri rendelet írta elő, hogy csak szüleinkkel együtt vehetünk részt színházi és mozielőadásokon. Maradtak tehát számunkra az iskolai ünnepélyek.
Középiskolai tanulmányaimat 1939-ben a Római Katolikus Gimnáziumban kezdtem, majd amikor a Református Kollégium 1940-ben újraindított, és évről évre tovább fejlesztett fiúgimnáziumának IV. osztálya 1942-ben a mi évfolyamunkat is elérte, ott folytattam tovább. A bécsi döntést követően Udvarhelyen is létrejöttek a cserkészcsapatok (a gimnázium és a kollégium mellett az iparos ifjúságnak is volt külön csapata), s engem sokkal inkább érdekeltek a kirándulások, a sátortáborozások, mint a színház.
Pedig a négy magyar év alatt nyilván hivatásos társulatok is megfordultak Udvarhelyen. Thúróczy Gyula társulata például 1942-ban a Bánk bánt is elhozta, az akkor már Kemény János irányította kolozsvári magyar színház pedig az Énekes madárral és Moliére Fösvényével látogatott el városunkba. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a szüleim sem voltak valami nagy színházjárók. Mi pedig a nyár jó részét évről évre többnyire lent töltöttük Felsőboldogfalván nagymamámnál, ahol be kellett segítenünk a kerti munkákba, a szénacsinálásba, meg fürödni jártunk a Küküllőre. Később pedig már – amennyi időt ki tudtam magamnak szakítani – az olvasás érdekelt.
Első – nem igazán színházi, de a színházhoz kötőtő – élményem Kovách Aladár Téli zsoltár című darabjának bemutatója volt, 1943-ban. Az Apáczai Csere János életéből merítő színdarabban a református kollégium és a tanítónőképző tanárai vállalták a szerepeket, s a diákok közül is került néhány statiszta. Nekem csak a közönség között jutott hely, mégis emlékezetes számomra az előadás, mert egy – a szünetben az öltöző előtt elhangzott, és félreértett – megjegyzésemért kínos konfliktusba keveredtem magyartanárunkkal, Tóth Bélával, aki Drábik, a II. Rákóczi György fejedelem udvartartásához tartozó varázsló szerepét alakította. Másnap eljött hozzánk, és édesapám előtt akart magának elégtételt venni. Csak azért nem rohant ki az öltözőből és pofozott fel ott helyben – mondta tetemre hívásom során –, mert Drábik kosztümjében nem akart az iskola udvarán botrányt csinálni.
Miután átment Udvarhelyen is a háború, s jöttek a demokrácia, majd a kommunista rendszer évei, a hatalmi szóval felszámolt egyesületek helyét átvették az ifjúsági szervezetek, s az ő bevonásukkal folyó, a kommunista nevelést szolgáló műkedvelő munka, amelyhez a műkedvelő színjátszás is tartozott. 1947-ben pedig – épp abban az évben, amikor én Kolozsvárra, a Bolyai Egyetemre kerültem – elkezdett épülni a Sétatér sarkában a Művelődési Ház, amely megnyitásától, 1959-től kezdve, egykori cserkésztársam, Finta Béla vezetésével már komolyabb művelődéspolitikának és a helyi erőkből megrendezett műkedvelő előadások mellett a marosvásárhelyi, a kolozsvári, majd idővel a sepsiszentgyörgyi színház vendégszerepléseinek is keretet biztosított. Később pedig az 1959-től körülötte szerveződött műkedvelő csoportból, amelynek a vejem is tagja volt, kinőtt a Népszínház, a mai Tomcsa Sándor színház elődje, amelyet vendégrendezőként jó ideig Kovács Levente irányított, s amely már igényes műsorpolitikával vonzotta magához a közönséget.
Miután a lányom az egyetem elvégzése után idekerült Udvarhelyre, férjhez ment, s jöttek az unokák, a feleségemmel mi is elmentünk egyik-másik előadásra.
A színház persze nem véletlenül vette fel a Tomcsa Sándor nevét. Prózája javát 1965-ben Bajor Andor rendezte sajtó alá, aki ezt írta róla a kötet előszavában: „Humorista volt, olyan író, aki mellre szívta a fájdalmat, azután szivárványkarikákat fújt belőle.” Színművei, egyfelvonásosai pedig Inczefi Tibor gondozásában jelentek meg 1987-ben, ennek a kötetnek a Kriterionnál én voltam a szerkesztője. Különös attrakciói voltak az udvarhelyi életnek a „Tomcsa-esték”, amelyeknek során ő maga adta elő műveit, s egyúttal rögtönzött karikatúrákkal illusztrálta is az előadottakat.
Mi, amint említettem, 1975 után kerültünk újra szorosabb kapcsolatba Udvarhellyel, Tomcsa pedig 1963-ban meghalt, így ezekről az estékről nincsenek személyes élményeim.
Udvarhely azonban, elmondhatom, az én színházi műveltségemet is gyarapította.
GA: …és Kolozsváron?
D. Gy: A számomra Kolozsvár a színházhoz való viszonyom szempontjából is korszakot nyitott. Már egyetemi hallgató koromban megvoltak a sétatéri színház diákbérletei, amelyek rendszeres és folyamatos kapcsolatot jelentettek a színházzal és ugyanabban az épületben működő magyar operával. Ez a kapcsolat némelyeknek közülünk azt is jelentette, hogy alkalmuk volt statisztaként aktív részt venni a színház életében, nem beszélve arról, hogy az egy kis pénzt is jelentett, aminek – mint a világon bármikor és bárhol élő diákok – mi is állandóan a szűkében voltunk.
Konkrét előadás-élményeket nem tudnék felidézni, de mindez egészében hatott reám, és eredményezte azt, hogy a színházlátogatás, az opera (egy-egy jó előadásra a kolozsvári román opera is) diákéletem részévé vált. S ez tartott akkor is, amikor már kettesben jártunk leendő feleségemmel, aki évfolyamtársam is volt, tehát egy-egy színházi előadásélménye már közös élményként is összekötött bennünket.
Hogy milyen helyet foglalt el a művészetek sorrendjében számunkra a színház, arra később még visszatérek. De itt most engedd meg, hogy kolozsvári életemnek – életünknek – a történetét is visszaidézzem
Én akkor már írogattam az Utunkba – Gaál Gábor „fedezett fel” egy szemináriumi dolgozatom nyomán –, s ennek következménye volt, hogy amikor 1951-ben Földes László elkezdte szervezni az addigi egységes Állami Könyvkiadóból kivált irodalmi kiadó kolozsvári szerkesztőségét, az elsők között engem is kiválasztott. 1951. február 1-jétől, még IV. évesként, fizetéses alkalmazott lettem, aminek első következménye az lett, hogy nem lakhattam többé az egyetemi bentlakásban. És mivel abban az időben – a háború, és megelőzőleg Kolozsvár 1944 júniusi bombázása következtében – nagy lakásínség volt, kézenfekvő megoldásként kínálkozott, hogy összeházasodtunk, remélve, hogy mint „fiatal házasok”, könnyebben esik meg rajtunk a lakáshivatal főnökének a szíve.
Persze, ez sem ment olyan egyszerűen, de ennek a történetnek a részletezésébe most nem megyek bele. Inkább azokat az eseményeket elevenítem fel, amelyek végül is a Színművészeti Főiskolára vezettek.
1951 márciusának végén már egy Fellegvár mögötti házban, egy nekünk kiutalt 3 x 3 négyzetméteres konyhában laktunk, ahol – nagybátyám jellemzése szerint – „francia kilincs van az ajtón, de a libák benéznek az ablakon”. Ugyanis a ház a Fellegvárnak a vasúti műhelyekre néző oldalán, a lejtős oldalban épült, s a hátsó felében a talaj az ablakpárkányig ért. Mit számított ez – mi boldogok voltunk, és máris vártuk „a hatalmas harmadik”-at –, kislányunkat, aki 1952 januárjában meg is született.
Ám addig még hátra volt az államvizsga. Leendő kislányunk pedig rendkívül érzékennyé tette a kismamát a szagokra, s ilyen körülmények között bizony nehezen ment az államvizsgára készülés. Eldöntöttük hát, hogy csak ő államvizsgázik, én pedig – a kiadói munka mellett – tartom a frontot, s majd leteszem az államvizsgát a következő februári szesszióban.
Ez eddig rendben is volt: ősszel, amikor jelentkeznem kellett a hadkiegészítőnél – abban az időben ugyanis az egyetem csak halasztást jelentett a kétéves katonai szolgálat alól, tehát nekem ősszel be kellett volna rukkolnom –, vittem magammal a papírt az egyetemről, hogy én tulajdonképpen még nem végeztem, mert tartozom az államvizsgával. És használt is: kaptam egyévi halasztást. A feleségem pedig már szeptemberben megkapta a kinevezését az egyik kolozsvári általános iskolába. Én a következő év februárjában letettem az államvizsgát. És maradtam a kiadónál. Persze, most még kevésbé hiányzott a kétéves katonai szolgálat. Ekkor jött egy számomra megváltást jelentő rendelkezés: az egyetemi oktatásba beillesztették a katonai kiképzést is, ami hetenként egy nap elméleti oktatást jelentett, s ez kiegészült két egymást követő évben a nyári vakációra időzített egy-egy hónapos fegyveres szolgálattal. Mivel pedig ez a rendelkezés a művészeti oktatás intézményeire is vonatkozott, készen kínálkozott a megoldás: beiratkozni a kolozsvári Színművészeti Főiskolára.
Korábban ugyanis az volt a rendszer, hogy ha valaki befejezte az egyetemet, el kellett mennie két évre, rendes katonai szolgálatra. Így járt például Oláh Tibor, és így járt Létay Lajos is, és az ő „élményeik” ismeretében nem csoda, hogy aki tehette, menekült a katonai szolgálat elől.
GA :És te miért választottad a rendezői szakot?
DGY: Egyszerű: azért, mert az az irodalom szakhoz közelebb állt, s az én abszolút színészi antitalentum-természetemhez is talált. Aztán amikor megkezdődtek az előadások, kiderült, hogy ezt a lehetőséget nemcsak én nem hagytam ki: az új évfolyamtársaim között ugyanis ott volt László Gerő és Horváth Béla is, akik már diplomás színészek voltak. Persze, ők a rendezőire felvételizve, egyenesen a III. évvel kezdték. És ott volt kiadói kollégám és barátom, Fodor Sándor, ő viszont merészen a színi tagozatra felvételizett.
Édesapámék előre semmit nem tudtak a dologról, csak nem értették, hogy mire kellenek nekem azok a papírok, amelyeket a felvételire való jelentkezéshez be kellett adnom. Aztán amikor a felvételi lezajlott, még mindig némi fenntartással, de tudomásul vették a hírt. „Ha az embert kész tények elé állítják – írta Édesapám egy 1952. szeptember 15-én kelt levelében –, nagyobb a belenyugvási hajlandóság.” – Ők inkább a túlterheléstől féltek, az öcséim pedig hecceltek a „komédiás” pályával. Így kerültem a világot jelentő deszkák közelébe.
GA: Milyen volt a felvételi? Hányan voltatok, és mit kellett tudni?
DGY: A felvételi – pláne az én számomra – nem volt nagy dolog, különlegesség csak az volt, hogy a bizottság előtt nekem is el kellett szavalnom egy magam választotta verset. Hogy mit, arra már nem emlékszem. De emlékezetes volt az egyik udvarhelyi lány, Adlef Ingeborg szavalata. Ő Ady Endre Lelkek a pányván című versét választotta, s rá is kezdett nagy lelkesen:
Kipányvázták a lelkemet,
Mert ficánkolt csitkói tűzben…
Kovács György, aki benne volt a felvételi bizottságban, rögtön megállította: – Kezdje csak újra, kérem! És Inge újrakezdte:
Kipányvázták a lelkemet,
Mert ficánkolt csitkói tűzben…
És Kovács György hiába szakította félbe másodszor is, mert Inge a „csikó”-t csak nem tudta másképpen mondani, mint „csitkó”-nak, ahogy azt ő, a szász patikus lánya a székelyektől Udvarhelyen megtanulta. Végül Kovács György adta fel. Ingét felvették. És Tessitori Nóra nénitől, aki a beszédtechnikát tanította, biztosan megtanulta a „csikó”-t is, mert elvégezte az akadémiát.
Az évfolyamtársaim közül a fiúkat tudnám felsorolni hiánytalanul: a színész szakon Fábián Feri, Sinka Károly, Szabó Lajoska, Tompa László és persze Fodor Sanyi, a rendezőin pedig Kovács Ádám. A lányok közül Ingén és Hervay Gizikén kívül csak Török Katira és Koditek Gabriellára emlékszem. Gabira azért, mert később egyik katonatársam, Stern Jancsi felesége lett, Katit pedig, Kolozsvárra kerülve, számos darabban volt alkalmunk látni. Egyik legemlékezetesebb volt a Bálint Tibor regényéből írt Sánta angyalok utcája, amelyben Szabó Lajos Kálmánkát, Kati pedig a Mamát játszotta. Később pedig, a 90-es években Török Katival többször szerepeltünk együtt Essig József Reményik Sándor emlékére rendezett műsorain – ő előadóként, én egy-egy előadással.
GA: Németh Kati, Czompók Mihály, Szombati Gile Ottó, Hunyadi Andás sem volt kollégád?
DGY: Egyik-másik név ismerősnek tűnik, de azt hiszem, inkább a későbbi színházi előadásokról. Akadémiai élményhez egyiket sem tudom kötni. Még Hunyadit sem, őt jóval később ismertem meg.
GA: Milyen volt a megítélése a színinek Kolozsváron, az olyan bohóciskola? És hol laktak a vidékről feljöttek?
DGY: Efféle rangsorolás vagy minősítés nem volt közöttük, a színiakadémisták ugyanolyanok voltak, mint bárki más. Arra viszont már nem emlékszem, hogy ők melyik egyetemi internátusban laktak. Én a Móricz Kollégium megszűnése után, II. évtől a Farkas utca sarkán lévő Józsa Bélában laktam, az egykori piarista rendház épületében – ott nem voltak akadémisták.
GA: Milyen volt az oktatás?
DGY: A tanáraim közül a legelsőnek Szabó Lajost említeném, aki az egyetemes drámatörténetet adta elő. Én középiskolás koromban a népi írók bűvöletében éltem: édesapámnak megvoltak a Püski-féle Magyar Élet könyvei, s azokat Veres Pétertől és Darvas Józseftől Féja Gézáig, Kodolányi Jánosig, Sinka Istvánig és Erdélyi Józsefig végig is olvastam. Az egyetemen aztán Szabédi Lászlónak a Romanticizmus és realizmus címmel meghirdetett előadásait hallgatva kaptam az első figyelmeztetést, arra nézve, hogy mennyire tájékozatlan vagyok a világirodalomban. Most, mindezek után, következtek Szabó Lajos előadásai az egyetemes drámairodalomról, s ezzel tovább bővült fogyatékos ismeretköröm is. Az idők folyamán megmaradt irományaim között különben ma is őrzőm Egyetemes dráma- és színháztörténet című kurzusának egy gépelt szövegrészét, s egy füzetet saját jegyzeteimmel, amelyben jó néhány görög dráma kivonata olvasható. Úgy látszik, az akadémián is elsődlegesen az irodalom érdekelt.
A rendezést Szabó Ernő tanította. Ő az óráin legszívesebben régi színházi előadásokról – azok rendezői titkairól – mesélt, azokról, amelyekben ő szerepelt. Ezekben a történetekben mindig voltak olyan részletek, amelyekből megtudhattuk, hogy a díszletnek is szerepe van egy darabban, és hogy milyen fontos a színpadi mozgás. Az ő előadásaiból kezdtem sejteni azt, hogy mi minden van a színpadon látott játék mögött. Előadásainak a tanmenetben szereplő tartalmáról egy Év végi szóbeli tételek címet viselő füzetlap alapján lehet némi fogalmat alkotni.
Tanév végén egy szemináriumi dolgozatot is kellett készítenünk. A papírjaim között megmaradt cetliről olvasom, hogy az én feladatom Gorbatov Apák ifjúsága című drámájának rendezői példánya volt. (Ki tudja, hol van a kézirat?)
A drámai gyakorlat tanára Delly Ferenc volt, ő nem sokat zaklatta a rendező szakosokat. De fennmaradt az irományaim között egy „drámai gyakorlat” című füzet is, amely A színművészet tudománya címet viseli, s amelynek szövege 44 kérdésbe (és természetesen az azokra adott válaszokba) foglalja az alapismereteket. Az a gyanúm, hogy valamely, a Sztanyiszlavszkij-rendszert ismertető könyv kivonata lehet.
És találtam a füzet vége felé, szintén a magam írásával, egy, Diákélet anno 1946 című jelenetet, ebben két, egymást nem ismerő diák szerepel, akik professzoruktól szeretnének vizsgahalasztást kérni, miközben mindegyik a másikról hiszi, hogy az a professzor. Hogy ezt a jelenetet én követtem el, arra abból lehet következtetni, hogy az I. diákot Kovács Ádámnak hívják (ő, amint említettem, rendező szakos évtársam volt), a II. diák neve pedig Dávid Gyula. A szomorú az, hogy ennyi év távlatából semmiféle emlékem nem jön elő erről az esetről.
Művészettörténet is volt, nem tudom, azt hiszem, hogy Kőműves Nagy Lajos adta elő. Aztán beszédtechnika, azt Koós Zsófi tanított. És ott volt Nóra néni is a nagy szatyraival. Persze, a tananyagban ott szerepelt a marxizmus-leninizmus és az orosz nyelv is – az előbbiről az 1952. október – 1953. január közé eső heti egy óra vázlata és bibliográfiája tanúskodik, az utóbbiról néhány cirill betűs oldal az említett füzetből. Hogy ki volt az orosztanárunk, és ki tartotta a marxizmus-leninizmus órákat, arra már végképp nem emlékszem. De nincs is semmi jelentősége.
GA: Nézem a törzskönyvet, marxizmusból csak jó voltál, oroszból meg testnevelésből is. Mi volt a testnevelés, mit csináltatok testnevelésen, emlékszel-e? Nem vívást tanítottak?
DGY: A kiadóval és a családdal dúsított elfoglaltságaim miatt eléggé rendetlenül jártam az ilyen órákra, tehát ennek is szerepe lehetett a minősítésemben. De az orosz jegyem és a marxizmusból kapott „jó” inkább azt jelenti, hogy a tanárnő, tudván az én korábbi egyetemi végzettségemet, többet várt volna el tőlem. A tornaórákra viszont egyáltalán nem emlékszem, pláne, hogy vívást tanultunk volna, mert azt nem felejtettem volna el.
A tanáraink közül Delly, Kovács György és Szabó Ernő akkoriban a marosvásárhelyi Székely Színház művészei voltak, és Vásárhelyről jártak fel előadni Kolozsvárra. Eleinte vonattal, majd a két város közötti légi forgalom létrehozása után, repülővel. Néhány év múlva ennek is szerepe volt abban, hogy a főiskolát átköltöztették Marosvásárhelyre.
Én közben futkostam az akadémiai előadások, a kiadónál reám osztott szerkesztői feladatok és a Dohány utcai lakásunk között. Mert bár abban az évben feleségem már a közeli Magyar utcai általános iskolában (népszerű nevén a „hóstáti akadémián”) tanított, a házi munkákban elfért a segítség. Így aztán igazából nincs sok konkrét emlékem erről az esztendőről.
Egy eseményről azonban mégis meg kell emlékeznem: ennek a tanévnek a végén énnekem is alkalmam volt fellépni a kolozsvári magyar színház színpadán: a végzős évfolyam vizsgaelőadásában, a Szentivánéji álomban én is egy voltam a „tömeg”-ből. Ez az évfolyam volt az, amelyik aztán egyöntetűen elment Nagybányára, s ott megalapította a magyar színházat. Én pedig ezt a csapatot, amelyet később áthelyeztek Szatmárnémetibe, s amellyel akkor, a próbák alatt közelebbi kapcsolatba kerültem, később egy kicsit a magaménak is éreztem.
Július végén aztán elkövetkezett a fegyveres katonai szolgálat ideje. Minket Nagyváradra irányítottak, ott azonban kiderült, hogy nincs számunkra hely, és átküldték az egész művészeti intézeti századot Câmpulung Mușcelbe. Érdekes havasalji városka, az alatt az egy hónap alatt viszont csak a gyakorlótérre, a Dealul Grui-ra vezető útvonalat láttuk belőle. Egy szakaszban voltunk mindnyájan, mi, színiakadémista fiúk. A haza írt levelekből böngészem most elő azt, hogy az alakulatnál, a velünk együtt katonáskodó zeneakadémistákkal szerveződött egy énekkar, amely szerepelt az augusztus 23-i ünnepségen. És hogy a hivatalos ünnep előtt, a Bukarestben épp akkoriban tartott Világifjúsági Találkozó keretében hirdették ki a fiatal írók és művészek díjazásának eredményeit: a velem együtt katonáskoddó Fodor Sándor egy irodalmi, Zoltán Aladár pedig egy művészeti díjat kapott, ami 3000 lejjel is járt. Hát ez a mi havi hét lej zsoldunkhoz képest bizony szép summa volt.
A másodév két, számomra fontos – azt is mondhatnám: végzetes – változást hozott: a drámai gyakorlati órákat ugyanis átvette Kovács György, az akadémia vezetésében pedig Szabó Lajost a Bukarestből jött Jeleapov váltotta fel.
Kovács Györgynek más volt az elképzelése a rendező szakosok drámai gyakorlati tudására vonatkozólag: ő elvárta, hogy mi is betanuljunk egy-egy drámai jelenetet, és azt a próbaszínpadon elő is adjuk. Persze reám is sor került. Davidoglu Bányászok című darabjából volt kiválasztva számunkra egy jelenet, amelyet Tompa Lacival kellett előadnunk. Kovács György kétszer-háromszor megismételtette a jelenetet, aztán lekergetett a színpadról, mondván: – Magukat nem akarom többet itt látni.
De nemcsak belőlem nem lett rendező, hanem Tompa Laciból se lett színész: kikerült Magyarországra, ahol előadóművészként, főképp erdélyi témájú versekkel aratott sikert. Én pedig még jártam egy darabig az Akadémiára, de egyre nehezebb volt összeegyeztetnem a három említett szerepkört.
GA: És miért hagytad abba?
DGY: Azért, mert ismét közbejött egy nem várt fordulat: a Bolyai Egyetemen meghirdettek két magyar irodalom és két magyar nyelvészet szakos aspiránsi ösztöndíjat (ez a mai doktorátusnak megfelelő, szovjet típusú képzés volt), s azt megpályázva, elnyertem az egyiket. Az irodalomtudományhoz már egyetemi éveim alatt közelebb kerültem: professzorom, Jancsó Elemér vont be abba a csapatba, amelynek az volt a feladata, hogy a XIX. század első felében fontos tudományos szerepet betöltő Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság működését bemutató, készülő dokumentumkötetéhez az akkor még meglévő Római Katolikus Gimnázium kézirattárában lévő dokumentumokat a nyomdára előkészített szöveggel összevessük. Én disszertációm témájául az akkori irodalomtörténeti értékskálán igen előkelő helyen szereplő Tolnai Lajos marosvásárhelyi éveit választottam. Azoknak az éveknek (1868–1884) a történetében pedig fontos szerepet játszottak azok az egyházi perek, amelyekből a Tolnai által megírt önéletrajza, a Sötét világ hiteles történeti háttere is megismerhetővé vált. Ezeknek a főképp egyházi pereknek a kutatása során a Jancsó Elemér melletti előgyakorlatnak így igen nagy hasznát vettem.
Ez a váltás kis családunk életében is fontosnak bizonyult. Nemcsak azért, mert számomra semmiféle óralátogatási kötelezettséggel nem járt (tehát teljesen felszabadította az időmet), és nemcsak azért, mert az aspiránsi ösztöndíj valamivel magasabb volt, mint a kiadói fizetés. Közben ugyanis a családban súlyosodott a helyzet: feleségemnek egy második terhesség során beállott veszítés után félrekezelt műtét következményekét nagyon nehezen javult az egészsége. Arról szó sem lehetett, hogy visszamenjen tanítani, sőt, már a betegszabadságát sem hosszabbíthatták tovább, egy átmeneti betegnyugdíjhoz pedig nem volt elég a szolgálati ideje. Maradt az egyetlen megoldás: meg kellett válnia a tanügyi állásától. Elvégre az egészsége volt a legfontosabb.
Ebben a helyzetben pedig én – amint már említettem – a színiakadémiai órák látogatását egyre inkább elhanyagoltam, aminek az lett a következménye, hogy az új rektor, Jeleapov egy szép napon maga elé idézett, s miután tartott nekem egy nagy dorgatóriumot az óralátogatás kötelezettségéről, én – már az elnyert aspiránsi ösztöndíjjal a zsebemben – azt válaszoltam: levonom a konzekvenciát, és itt hagyom az akadémiát.
Így, egy ilyen látványos jelenettel léptem le a világot jelentő deszkákról.
Az aspirantúra befejezéséig azonban nem jutottam el. 1956 szeptemberében ugyanis disszertációm dokumentációját kiegészítendő, egy hónapot töltöttem Budapesten, hazatérve pedig megkaptam a tanársegédi kinevezésemet. Aztán jött a magyar forradalom, s halottak napján – a kolozsvári hagyományhoz híven – diákjaimmal mi is megjártuk a temetőt, és virágot helyeztünk el az ott nyugvó írók sírjainál, ezt pedig a Securitate összefüggésbe hozta a magyar forradalommal, s engem, mint az „ellenforralmi tüntetés szervezőjét”, „lázítás” vádjával hét évre ítéltek. Le is ültem tisztességgel. Persze egyelőre a Tolnai-dolgozatom befejezése és megvédése is elmaradt. Nem megyek bele ennek a hét évnek a történetébe, de elmondok belőle egy számomra maradandó és a színházzal is összefüggő élményt:
1958 februárjában a kolozsvári Securitatéról áthelyeztek a szamosújvári börtönbe. Egy nagyszobába kerültem, ahol – ahogy érkezésünkkor a börtönigazgató, a hírhedt Goiciu mondta – nem volt egyéb dolgunk, mint letölteni a büntetésünket. A börtönben tehát az embernek a reggelitől az ebédig és ebédtől a vacsoráig semmi dolga nem volt, de valahogy ki kell töltenie az idejét. Rendkívül megbecsültek voltak tehát azok a sorstársak, akik valamit a hallgatóságuk számára elő tudnak adni. Ott, abban a 120 személyes nagyszobában volt, aki nyelvet tanult (legnépszerűbb az olasz volt, de tanulni lehetett németül, és franciául is), volt egy gépészmérnök, aki egy sötét szövetből készült nagykabátra rajzolva az autómotor működésének titkaiba vezette be hallgatóit, volt egy csíkszentmártoni falusi bácsi, aki fejből tudta az egész Toldit. És volt egy bukaresti operarendező, Popovici Mircea, aki azzal szórakoztatta a hallgatóságát, hogy végigmesélte egyik operát a másik után, beleszőve előadása szövegébe a kosztümök és a díszletek leírását, sőt, olykor hozzázümmögve egy-egy áriát is. Nem kell mondanom, nagy sikere volt: a három emeletre felrakott ágyakon fürtökben lógtunk, épp, mintha egy operaelőadáson lettünk volna – ami hiányzott, azt a képzelet pótolta.
Végül is eltelt a hét esztendő. A Bolyai Egyetem, ahová amúgy sem mehettem volna vissza, már nem létezett, más értelmiségi állásról pedig számomra, mivel „büntetett előéletű” voltam, szó sem lehetett. Így én egy ismerősünk támogatásával bejutottam a helyi városgazdálkodási vállalathoz vízvezetékszerelő segédmunkásnak. Jártam egy kis csoporttal a várost, és hó végén megkaptam azt a kicsi fizetést, amivel a család költségeihez hozzájárulhattam. Közben igaz, a Korunktól, az Utunktól és a kiadótól kaptam mindenféle „szerecsen”-munkát, tehát olyasmit, ahol a nevemnek nem kellett szerepelnie (a fizetési lapot ugyanis más nevére állították ki, az meg átadta nekem a munkáért járó pénzt).
Az, hogy újra együtt voltam a családommal, hogy megismerkedhettem végre elítélésem után született és addig csak egy hazulról kapott csomagba becsempészett fényképről ismert fiammal, hogy volt alkalmam érezni a régi kollégák, barátok segítőkészségét, sok mindennél többet ért.
GA:… és azután?
Hát az történt, hogy 1965 őszén sor került az életemben egy újabb találkozásra a színházzal, és egykori színiakadémiai rektorommal Jeleapovval, aki akkor a kolozsvári román Nemzeti Színház igazgatója volt. Az egyik régi színiakadémiai ismerősöm (bocsássa meg, hogy nem emlékszem a nevére) hívta fel a figyelmemet arra, hogy a kolozsvári román Nemzeti Színház meghirdetett egy irodalmi referensi állást. Érdeklődésemet a Nemzeti Színháznál az első menetben nem utasították el, összeállítottam tehát a megkívánt műsorfüzetet egy, már Münchenben, Párizsban, Varsóban, sőt 1958-ban Timár József, Tolnay Klári és Mezey Mária főszereplésével Budapesten is bemutatott Thornton Wilder-darabhoz (a címe: The Skin of our Teeth – románul: Ca prin urechile acului, magyarul: Hajszál híján). Elég alaposan dokumentált füzet lett belőle, sok képpel, de a várható közönségigényhez képest – ahogy a szöveget ma újraolvasva ítélem – talán túlságosan is irodalmár-hozzáállású szöveggel. Ezzel kerültem az igazgató elé. Ő azonban indignálódva szegezte nekem a kérdést: Miképp is képzelem, hogy én, magyar létemre egy román színház irodalmi referense lehetek. És hiába beszéltem vele hibátlanul románul, hiába volt ott a pályázatra beadott dolgozatom, ő csak azt hajtogatta: „Doar noi suntem un național!” (Vagyis: hogy mi egy román nemzeti színház vagyunk. Tehát egy magyarnak nincs mit keresnie ott.)
A műsorfüzet szövegének gépelt másolati példánya ma is megvan, le lehet mérni, mi maradt meg bennem a hét esztendő után abból, amit az Akadémián magamba szedtem. Aztán még azon az őszön volt egy másik kudarcom is a világot jelentő deszkák táján: a kolozsvári Magyar Színház is pályázatot hirdetett, az irodalmi titkári állásra. Senkálszky Endre, aki akkor a színház igazgatója volt, biztatott is, de a pártnál közölték vele, hogy mint „büntetett előéletű”-ről, rólam szó sem lehet. Akkor került be aztán arra az állásra valamelyik kalotaszegi faluból Kötő Jóska – s biztos vagyok benne, hogy ővele jobban járt a színház.
Egykori évfolyamtársaimmal – ha alkalom adódott rá – később is szívesen találkoztam, s a nézőközönség soraiban mindig örvendtem az ő művészi sikereiknek.
A mindennapi életbe visszailleszkedve idővel a jogi helyzetem is rendeződött: 1970-től bekerültem az akkor létrehozott kisebbségi kiadó, a Kriterion kolozsvári szerkesztőségébe. Ezek voltak azok a „lázas hetvenes évek” (ahogy Lászlóffy Aladár nevezte), sok értelmes és hasznos munkával, kiegyensúlyozott családi élettel, amihez az is hozzátartozott, hogy feleségemmel ismét felújíthattuk régi szokásunkat, a színházjárást, méghozzá egy olyan időszakban, amely az erdélyi magyar dráma virágkora is volt.
GA: Összefoglalva?
DGY: Ha jól meggondolom, volt a színház nyújtotta élményeknek számomra egy másik összetevője is: pusztán „önmagáért” egyetemista korom után alig olvastam. Mindig ott volt előttem egy téma, aminek megírásához „hozzá kellett olvasnom”, egy szerkesztésre kapott (vagy választott) feladat, ami meghatározta számomra az olvasás irányát. A színház viszont ezen kívül esett. Egy előadáson átadhattam magamat annak a világnak, amelyet az kínált, azoknak az emberi és közösségi gondoknak, amelyeket a szerző és a művészek velem (velünk, mint épp az előadásban részes közösséggel) közölni akartak. És ez egy egészen más minőségű élmény, tapasztalat volt. Feladatok, amelyekhez „hozzá kell olvasni”, még mindig vannak. A közös színházba járás azonban – a múlté. Még ha nem is lehet elfelejteni azt, amit adott.
Bethlen István a magyar újkori történelem egyik legmeghatározóbb és legsikeresebb miniszterelnöke volt. Trianon után talpra állította Magyarországot, politikailag stabilizálta, és kivezette az országot a nemzetközi elszigeteltségből. Ez utóbbiban bizonyára az is segítette, hogy kiválóan beszélt idegen nyelveket. A németet, a franciát és az angolt magas szinten használta, de románul is boldogult.
Ilyen az, amikor az ember Marosvásárhely mellett, Gernyeszegen születik, és Erdélyben nevelkedik…
Na jó, a franciát a házinevelőtől sajátította el. Volt ugyanis egy nevelője, aki Svájcból érkezett, és Charles Adrien Wettach névre hallgatott. Ő volt a későbbi miniszterelnök francia nyelvtanára.
Igen ám, csakhogy ez az Adrien később a világ egyik leghíresebb zenebohóca lett! Akkoriban, amikor ez a szakma még hatalmas megbecsülésnek örvendett. Igaz, addigra már Grock művésznéven aratta sikereit.
Grock (1880–1959) nem egyszerű cirkuszi komikus volt. Kiváló zenész, akrobata, pantomimművész és színész, aki ezeket az adottságokat egyetlen, rendkívül pontosan kidolgozott színpadi figurában egyesítette. A zene nála nem az előadás kísérete volt, hanem a komikum legfontosabb dramaturgiai eszköze.
Emlékirataiban nagy szeretettel idézi fel a Ludas melletti Marosgezsét, amely ma már Ludas része. Tizenhat évesen, 1896-ban került oda. Szegényes körülmények közül érkezett a gazdagság világába. Számára Transzilvánia és az ottani életkörülmények szinte a földi gazdagság csúcsát jelentették.
Marosgezse ma
De olvassunk bele az emlékirataiba!
„A tanítványom volt, gróf Bethlen István.
Bőröndömet a kocsiba tette és hajtani kezdte a kocsit, mely gyönyörű zöld búzatáblák mellett haladt. Éjszakára érkeztünk a kastélyba. Életerős, nagybajuszu ember volt az öreg gróf Bethlen, aki a kastély előtti fogadott. A hintóból saltó mortaléval ugrottam elébe. Meglepetve dobta el a cigarettáját és nyújtotta felém kezét.
— Minden svájci megtudja ezt csinálni, barátom?
— Tanultam egy kis tornát, gróf ur.
Szinte elárultam magam. Mégis, ottartózkodásom ideje alatt Bethlen grófék nem tudták meg, hogy artista vagyok. Féltem, hogy ugyanolyan megvetéssel fognak kezelni, mint a svájci polgárok, akikkel dolgom volt.
Túlságosan is érzékeny voltam, ha becsületemről volt szó. Egyszer egy szidás miatt szinte megöltem tanítványomat. Felbőszülve durvasága miatt, a vivóterembe mentem vele, kardot rántottam és neki is kardot adtam a kezébe. A párbaj szabályszerűen folyt le, bár tanuk nélkül. A harc nagyon egyoldalú volt, hiszen már gyerekkoromban sokat dolgoztam karddal, Transzilvániában pedig még vívóterembe is jártam és tanítómesterem kérésére magam is foglalkoztam a tanítványokkal. Még pénzt is kerestem ezzel. így, már az első lépésnél, sebet ejtettem a fiatal gróf Bethlen fején. Szerencsére a kard nem volt éles, mert esetleg át is lyuggathattam volna annak a fiatalembernek a fejét, aki később Magyarország legnagyobb államférfin lett. így csak kis karcolást kapott a homlokára és egy dorgálást az apjától, aki a következőket mondotta előttem neki:
— Azért, mert Bethlen gróf vagy, nince jogodban tiszteletlennek lenni tanároddal. Rosszul tette, amikor megsebesítette, de te vagy a bűnös.”
Forrás: Új Kelet, 1937. április 6. (A közölt szöveg eredeti helyesírása ellenőrzendő.)
Hát ilyen is volt Erdély!
Talán érdemes lenne egy kicsit alaposabban utánajárni ennek a történetnek. De lehet, hogy fölösleges.
A történet színhelye ma egy lepusztult elmegyógyintézet
Ma már ugyanis olyan nehéz elmagyarázni, hogy a bohóc nem egy ostoba politikus, hanem egy valódi művész. A bohócművészet hatalmas szakmai tudást, kivételes tehetséget és rengeteg gyakorlást igényel. Nem elég hozzá viccesnek lenni. Pontos ritmusérzék, mozgáskultúra, zenei tudás, koncentráció és a közönség reakcióinak szinte ösztönös ismerete szükséges. A nagy bohóc nem egyszerűen nevettet. Egy egész világot teremt, amelyben a nevetséges és a tragikus gyakran ugyanannak az emberi létezésnek a két oldala.
Jut eszembe: amikor még rektor voltam, szerettem volna legalább egy zsonglőrmodult bevezetni a színészképzésbe. Úgy gondoltam, a zsonglőrködés nemcsak ügyességi gyakorlat, hanem a koncentráció, a ritmusérzék, a koordináció és a színpadi jelenlét fejlesztésének is kiváló eszköze.
Egyedül maradtam az ötletemmel.
Igaz, Romániában nem lett volna könnyű megfelelő szakembert találni. Talán Svájcból kellett volna hozni egyet.
És ki tudja? Lehet, hogy valamelyik színészhallgatóból később miniszterelnök lett volna.
Emlékezzünk egy kicsit Grockra, Bethlenre, Gernyeszegre, Marosgezsére.
Nagyjából egy évvel ezelőtt határoztam el, hogy szép lassan, diszkréten kivonulok a színházi élet aktív világából. Tudtam, hogy ez nem lesz olyan könnyű. Amikor az ember megszokja, hogy elöl, a fényben, hangosan beszél, utána bizony nehéz hátul, a félsötétben, halkan megszólalni. Vagy éppen hallgatni.
Nos, ekkoriban gondoltam arra, hogy egy kedves, kissé idejétmúlt műfajt választok: a blogolást.
Ahogy én látom
Igazából visszatérés volt ez. Egyszer már vezettem blogot. Tudtommal az első romániai magyar főtisztviselőként, az Országos Audiovizuális Tanács tagjaként internetes naplóban számoltam be a hivatali munkámról a közvéleménynek.
Most arra gondoltam, mi lenne, ha időnként a színházzal kapcsolatos gondolataimat is közzétenném.
Már nem kell megfelelnem senkinek. Igazából szabad vagyok.
Azt is megfogadtam, hogy a blogon kizárólag a számomra kellemes színházi élményekről írok. Elég sok viharban éltem. Akkor sem volt különösebb kedvem vitatkozni, hát most, szabad emberként, minek?
Szóval egy éve kezdtem újra, és ma belenéztem a számokba is.
Nos, egy év alatt közel hatezer látogató, kilencezer kattintás és hatvan bejegyzés. Mindez szigorúan a blog saját felületén. Az írásaimat időnként átvette – amit ezúton is tisztelettel köszönök – a Transtelex, az Új Hét és mások.
Hogy ez sok vagy kevés? Nem tudom.
A hazai olvasók kétszer többen mint Magyarországon!
Sajnos a romániai magyar sajtó szinte teljesen kiirtotta magából a színházi tárgyú írásokat. A színházak sem különösebben igénylik a kritikát. Legalábbis nem annyira, hogy az feltűnő legyen.
Többen kérdezték, nem zavar-e, amikor a színházak nem teszik közzé saját felületeiken az írásaimat.
Nem! Egyáltalán nem!
Ugyanis nem marketinganyagokat írok. Nem kell udvarolnom a politikailag kinevezett igazgatóknak, hogy legközelebb is meghívjanak, fizessék az utamat, a szállásomat és az alsó polcos száraz vörösbort…
A szabadság az szabadság!
Ez azt is jelenti, hogy nem csak a profi színházakról írhatok, hanem azokról is akiket teljesen elhanyagol a sajtó és a média, az amatőrökről.
Annak viszont roppantul örülök, amikor színészek, rendezők reagálnak az írásaimra. Sőt, akadtak műszaki munkatársak is, akik vették a fáradságot, és megírták a véleményüket. Ezek a visszajelzések sokkal többet jelentenek nekem, mint bármiféle intézményi megosztás.
És hogy miért csinálom?
Hát szeretem na!
Mert annyi mindent kaptam a színháztól életemben, hogy ez a minimum, amit viszonzásul adhatok.
Szóval, ha tetszik, ha nem, folytatom!
Pozitívan.
Mert a színháztól vissza lehet vonulni. De a színházat nem lehet csak úgy elhagyni.
Egyszer majd valaki összeszámolja, hány drámapályázatot hirdettek meg 1990 után Romániában magyar nyelvű színdarabok megírásának ösztönzésére. Talán azt is összeszámolja, hány színdarab született ezeken pályázatokon. Elolvasni azonban aligha fogja valamennyit. Ahhoz kevés egy élet!
A számok valószínűleg azt mutatják majd, hogy valahogy egészen másként kellene megközelíteni ezt a kérdést. A saját mondanivaló megfogalmazásához ugyanis nem elég a sok darab. A színházak hozzáállása, a rendezők és a színészek elkötelezettsége nélkül a megírt művek könyvtárakban porosodó szövegek maradnak. Esetleg valami színházi világnapon két kis fröccs és négy Unicum között felolvassák egy népszerű kocsma, hátsó traktusában.
A mennyiségi felhalmozódás nem vezetett minőségi ugráshoz! A hegeli dialektika, majd annak marxi megfogalmazása itt valahogy nem működött.
Hiába kezdeményeztem a Művészeti Egyetemen a drámaírói mesterképzés elindítását, az eredmények egyelőre elhanyagolhatók. Ma Romániában egyetlen igazán meghatározó, rendszeresen játszott magyar drámaírót látok: Székely Csabát. Lehetne még Kincses Réka, Szijártó Tímea Aletta vagy Lovassy Cseh Tamás… De még egyszer: nem elég a jó szöveg!
A színházaknak vállalniuk kell a kortárs drámát. Nem mellékes feladatként, nem unatkozó színészekre bízott alkalmi vállalkozásként, nem pályázati fejőgépként. A legjobb rendezőikre kellene bízniuk a bemutatókat. A médiának kiemelt figyelmet kellene fordítania ezekre a produkciókra, a színházaknak pedig lényegesen többet kellene áldozniuk a népszerűsítésükre. Harag és Taub nélkül Sütő és Székely János lassabban ért volna a csúcsra. Az Igaz Szó és a Korunk valamint a Hét szakmai fóruma híján ma nehezen beszélnénk a romániai magyar dráma írás nagy korszakáról!
Miért fontos a hazai dráma ?
Mert identitásunk alakításában rendkívül fontos szerepe van – vagy legalábbis lehetne – a kortárs drámai szövegek színpadi megszólaltatásának. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben Székely János, Csiki László, Sütő András és Páskándi Géza nélkül sokkal szegényebbek lettünk volna!
Nos, mára maradt Székely Csaba! Köszönhető tehetségének és konok kitartásának!
Tegnap megnéztem a nagyváradi MARÓ-t. Az előadást két nagyváradi színház, a magyar nyelvű Szigligeti Színház és a román nyelvű Regina Maria Színház közösen hozta létre, a kiváló rendező, Bobi Pricop irányításával.
A darab a román–magyar, magyar–román konfliktusok humoros feldolgozására épül. Az etnikai szembenállást harsány kacagással leplezi le, miközben mint egy rendes boxoló, sorozatokat mér a gyomorszájra, májra! . Nem próbál megoldásokat kínálni, nem keresi mindenáron a problémák történelmi vagy társadalmi eredőjét. Egyszerűen színpadra viszi mindazt, ami nap mint nap elhangozhat, megtörténhet a román–magyar együttélésben. A legkomolyabb dolgokat mondja ki, miközben a néző nevet.
A nagyváradi eredmény briliáns!
Négyszáz ember, románok és magyarok, önfeledten kacagott és tapsolt! Néhány évvel ezelőtt egy ilyen előadásból valószínűleg parlamenti interpelláció lett volna. Most pedig, itt, hangsúlyozom, Nagyváradon: bacchanália! És ez felment a szöveg alapos elemzesétől! Mikor a csapat 5:0-ra nyer nem foglalkozunk a kisebb hibákkal!
Érdemes lenne összehasonlítani a drámai szöveget az előadás színpadi szövegével. Mert Székely Csaba számára alighanem az a legfontosabb, hogy műveit hiteles, jó rendezők vigyék színpadra.
Láttam a marosvásárhelyi MARÓ-t is. Zongorázni lehet a különbséget! Láttam Az igazság gyertyáit Budaörsön is… Rendezők szeressétek Székelyt! Engem igazolna Vitéz Mihály, Beres Attila- Ari- Nagy Barbara szombathelyi sikere is! ( valahogy azóta sem sikerült a szövegből hiteles előadást készíteni) De most az örömről kell szólni!
Amikor, a színészek, megérzik, hogy jó rendezői kezekben vannak, szárnyakat kapnak! Es most ezek s színészek röpködő angyalok voltak!
Névsor szerint
A hatalmas ünneplés közepette a néző csak vakarja a fejét: ugyanazok a színészek Kincses Réka, Gianina Cărbunariu, Dobrovszki Dóra vagy Bobi Pricop rendezésében milyen fantasztikus dolgokra képesek! Más alkalmakkor pedig… Nos, inkább hagyjuk.
A MARÓ azt bizonyítja, hogy ha van szakmai tudás, van alkotói energia, akkor van rá közönség is!
Nehéz lenne bárkit kiemelni a szereplők közül, mert valódi csapatmunkát láttunk. És különösen fontos, hogy mindez a két nagyváradi színház közös vállalkozásaként valósult meg. Hány évtizede működik ugyanabban az épületben a román és a magyar társulat? És hány évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy ilyen közös előadás szülessen?
A rendezésről azonban még külön is szólni kell.
Bobi Pricop egy rendkívül szellemes, technikailag és színészileg egyaránt komoly felkészültséget igénylő ötletet visz végig. Ehhez pedig valóban jó színészek kellenek!
Miközben a színpadon zajlik a játék, a színpad fölött elhelyezett vásznon három kamera élő képeiből összeállított közvetítést látunk. A vetítés és a színpadi történés egyidejű. A vásznon megjelennek a szemvillanások, az apró gesztusok, a tekintetek, mindaz, amit a rendező a nagyobb jelenetekből ki akar emelni.
A színészek pedig egyszerre kétféle játékmód követelményeinek felelnek meg: a színpadi jelenlét és a kamera előtti játék eltérő léptékének. A színpadi gesztus és a filmes közelkép nem egyszerűen megismétli, hanem kiegészíti egymást. A néző egyszerre látja az esemény egészét és annak legapróbb emberi rezdüléseit.
Tudom, tudom, mindjárt jelentkeznek a teoretikusok, hogy ilyesmit már láttak egy grönlandi fesztiválon, egy azerbajdzsáni bábszínház előadásában… De akkor is: kalap le a MARÓ valamennyi közreműködője előtt!
Előadás után kiszámoltam, hogy körülbelül 450 teltházas előadásra lenne szükség ahhoz, hogy minden nagyváradi megnézhesse.
Hm. Idő van.
Közel nyolcvan év kellett ehhez a közös előadáshoz? Nos, idő van!
Csak magyar maradjon még a városban…
Ünnep
Remélem, a színházak vezetése is méltón bánik majd azzal a kinccsel, amelyet az alkotók létrehoztak.
Mert a MARÓ nem egyszerűen egy jól sikerült bemutató. Arra is bizonyíték, hogy a színház képes olyan közös nyelvet teremteni, amelyen románok és magyarok egyszerre tudnak nevetni önmagukon és egymáson.
És itt kezdődik az igazán érdekes kérdés.
Vajon az előadás után hány román néző fogja rendszeresen látogatni a magyar színház előadásait?
És vajon a román színház mikor kezdi végre magyar felirattal is hozzáférhetővé tenni a saját produkcióit?
Mert a közös színház nem érhet véget a közös tapsnál.
Egy megjegyzés: számomra (gondolom nem csak) Kossuth-Avram Iancu párhuzam, hát erősen kérdőjeles!
A előadást 2026 október 25.-én néztem meg szakmai jeggyel. Ára 30 lej.
Ha most kezdeném a színészi pályámat, biztosan Pintér Bélánál jelentkeznék. Elutasítás esetén kiülnék a küszöbre, és addig várnék, amíg csak be nem hívnak.
Számomra ma ő képviseli azt a színházat, amely igazán érdekel. Az általa fémjelzett társulat az, amelynek tagjai minden előadásba „belehalnak”. Ő képviseli a Szilágyi Domokos-i alapelvet: „én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan”.
Pintér Béla színháza azért különleges, mert a magyar társadalom legfájdalmasabb konfliktusaiból képes egyszerre tragédiát, bohózatot, groteszket és népszínművet teremteni. Mindezt úgy, hogy nem egyszerűen kifigurázza a valóságot, hanem a nevetséges mögött megmutatja az emberi kiszolgáltatottságot.
Véleményem szerint Pintér Béla a kortárs magyar színház egyik legeredetibb alkotója. Nem pusztán azért, mert felismerhető rendezői nyelve van, hanem mert saját dramaturgiai világot teremtett.
Mitől egyedi ez a színház?
1. A tragikum és a komikum szétválaszthatatlansága
Pintér előadásaiban a néző gyakran akkor nevet a legnagyobbat, amikor valójában valami rettenetes történik. A humor nem oldja fel a tragédiát, hanem még kegyetlenebbé teszi.
A szereplők nem tudják, hogy nevetségesek. Komolyan veszik saját életüket, miközben a néző látja annak abszurditását. És ez a kettősség olyan feszültséget teremt, amelyet nagyon kevés színház képes ilyen következetesen működtetni.
2. A magyar társadalom mélyrétegeinek ismerete
Pintér nem elsősorban az értelmiségi közbeszéd felszínével foglalkozik. A családi hazugságok, a vidéki közösségek, a vallási fanatizmus, a politikai alkalmazkodás, az alkoholizmus, a hatalom és a kiszolgáltatottság, a rengeteg közéleti hazugság érdekli.
Színháza egyszerre társadalmi látlelet és kegyetlen önvizsgálat.
Imádom, hogy a közönnyel teli életünkben ő még mindig dühös. Nem kicsit. Elemien! És ezt a dühöt színházi formába tudja önteni. Nem prédikál, nem szónokol, hanem olyan helyzeteket teremt, amelyekből nincs kényelmes menekülés. A néző nevet, aztán egyszer csak rájön, hogy saját magán is nevetett.
3. A népi kultúra és a kortárs színház találkozása
A népzene, a néptánc, a népi színjátszás és a melodráma eszközei nála nem folklorisztikus díszítőelemek. A színpadi történet szerves részei.
Pintér a hagyományos formákat úgy használja, hogy azok gyakran éppen a hagyományok mögött megbúvó képmutatást leplezik le.
Ehhez pedig kurvára jól kell ismerni a népi kultúrát!
Ő és társai nem vasárnapi táncházasok. Nem alkalmi folklórfogyasztók, akik egy-egy népdallal vagy tánclépéssel kívánnak hitelesnek látszani. A hagyományok eleven hordozói! Ismerik azok ritmusát, humorát, kegyetlenségét, szépségét és belső ellentmondásait. Ezért tudják a hagyományt nem múzeumi tárgyként, hanem élő színházi nyelvként használni.
4. A színész és a társulat központi szerepe
Pintér Béla színháza társulati színház. Az előadások karaktervilága, ritmusa és sajátos humora elválaszthatatlan a színészek játékától.
A színészi alakítások gyakran a realista hitelesség és a tudatos stilizáció határán mozognak. Ehhez különleges színészi intelligencia, ritmusérzék és egymásra figyelés szükséges.
Többen próbálkoztak Pintér darabjainak más társulatokkal történő színrevitelével, de igazán keveseknek sikerült. Az általam látott előadások közül Porogi Dorka és Mohácsi János Parasztopera-rendezéseit emelném ki.
Mert Pintér szövege önmagában még nem Pintér-színház. Ahhoz a színészi gondolkodás, a társulati összhang és az a sajátos játékmód is szükséges, amelyet hosszú évek alatt alakítottak ki.
5. A kiszámíthatatlan dramaturgia
A történetek gyakran ismerős, hétköznapi helyzetekből indulnak, majd váratlan fordulatokkal egészen szélsőséges szituációkba jutnak.
Pintér egyik legfontosabb képessége, hogy a valószerűtlen fordulatokat is képes elfogadtatni a nézővel. Realisztikusnak tűnik, de nem az. Pontosabban: a szereplők viselkedése hiteles, miközben a történet egyre távolabb kerül a hétköznapi realizmustól.
Sokan próbálják utánozni, de a sok-sok rétegből legtöbbször csak a humort veszik észre. Így aztán készülnek a Pintér-szövegekből a „kacagtatós” előadások. A közönség nagyokat nevet a vaskos káromkodásokon, de nem feltétlenül érti meg, hogy mindez csak eszköz, és nem cél.
Pedig Pintérnél a káromkodásnak is dramaturgiai funkciója van. Nem azért hangzik el, hogy a néző végre jól szórakozzon, hanem mert a szereplő világa, indulata, tehetetlensége ezt a nyelvet követeli meg.
Tizenhárom év késéssel – Titkaink
Az elmúlt évtizedekben sikerült jól elbutulnom, és kevesebbet járnom színházba, mint szerettem volna. Így történhetett meg, hogy tizenhárom év késéssel jutottam el a Pintér Béla és Társulata Titkaink című előadására.
Tulajdonképpen ez az előadás hívta elő belőlem a fenti gondolatokat.
Ennyi év után is gyomorszájon vágja az embert!
Mert rendszerek jönnek, rendszerek mennek, de a rendszereket emberek tartják fenn és működtetik. Az ÁVO és a Securitate emberekből állt. És emberek voltak a besúgók is. Nem valami távoli, elvont hatalom működtette ezeket a szervezeteket, hanem hús-vér emberek. Szomszédok, kollégák, barátok, ismerősök.
És igen, az áttáncolt, átmulatott fiatalságunkban sok mindent láttunk és tudtunk. De kényelmesebb volt hallgatni, félrenézni, átsiklani a valóság fölött. Megmagyarázni magunknak, hogy nem tehetünk semmit. Hogy ilyen a rendszer. Hogy jobb nem belekeveredni.
Aztán évtizedekkel később már mindenki ellenállóként emlékezik önmagára. Magam is egyszer 1989 decemberében belepisiltem a hóba, hogy: LE!
Pintér a Titkainkban a lelkiismeret szirénájaként szólal meg. Nem engedi, hogy a rendszerre hivatkozva felmentsük önmagunkat. Mert a diktatúra bűneiért természetesen a rendszer és annak irányítói viselik a történelmi felelősséget, de ettől még nem tűnik el az egyén erkölcsi felelőssége.
A legkellemetlenebb kérdés ugyanis nem az, hogy milyenek voltak ők.
Hanem az, hogy milyenek voltunk mi?
És ez az a pillanat, amikor a néző már nem nevet. De még hallgat a nagy népdalgyűjtőről aki a kisfiukat szerette, a nagy rendezőről aki a magyar követség tagjairól jelentett… őrizzük kis magántitokként.
Köszönet a kiváló színészeknek, különösen Csákányi Eszternek! Köszönet a társulatnak azért is, hogy az Átrium színházi előadásokra meglehetősen alkalmatlan termét képesek valódi teátrummá varázsolni!
A magyar szellemi életben betöltött szerepéhez képest meglehetősen szerényen ünnepelték meg a Korunk századik születésnapját. Igaz, ha szigorúan vesszük, a folyóirat nem is százéves, hiszen 1940-ben, a fehér lovon bevonuló „kismagyarország” urainak idején megszűnt, és csak 1957-ben indulhatott újra. De akkor is! A Korunk olyan fontos intézménye a magyar szellemi életnek, hogy akár minden évben megérdemelne egy ünnepet.
Ez a folyóirat volt az egyik olyan fórum, amely – különösen az „ahogy lehet” korszakában – lassította a romániai magyar közgondolkodás elhülyülésének sebességét. Ez pedig, valljuk be, nem kis teljesítmény.
Ünnepelheti ma a filozófus, a szociológus, az író, a képzőművész. És ünnepelheti a színház is!
Mert ha a nagy képet nézzük, be kell vállalnunk: a Korunk az elmúlt évtizedekben a romániai magyar színházelméleti és színháztörténeti gondolkodás egyik legfontosabb fóruma volt. Még akkor is, ha soha nem volt színházi szaklap.
Az indulás
A kolozsvári Korunk jelentősége a romániai magyar színháztörténetben jóval nagyobb annál, mint amit egy általános kulturális folyóirattól várnánk. Jelentősége elsősorban abban állt, hogy a színházat nem pusztán művészeti eseményként, hanem társadalmi, politikai, esztétikai és ideológiai jelenségként is vizsgálta.
A százéves történetet természetesen nem lehet egységes egészként kezelni. A Dienes László és Gaál Gábor nevével fémjelzett Korunk, az 1957-ben újraindított folyóirat és az 1989 utáni Korunk színházhoz való viszonya lényegesen különbözött egymástól.
A húszas-harmincas évek erdélyi magyar színháza elsősorban intézményi, gazdasági és közönségszervezési problémákkal küzdött. A Korunk által képviselt szemlélet viszont lehetőséget teremtett arra, hogy a színházról más fogalmi keretben is beszéljenek.
Már 1926-ban Németh Antal a modern színházművészet kialakulásáról értekezett a Korunkban:
„Csakhamar ki kellett ábrándulni tehát a való élet realisztikus utánzásából a színpadon.A naturalizmus képviselői között Brahmot, Antoine-t és Sztanyiszlavszkijt említi, a meghaladására törekvő alkotók között pedig Reinhardtot, Gordon Craiget, Nyikolaj Jevreinovot és Vahtangovot. Vagyis a Korunk már indulásának évében olyan európai színházi törekvésekről tájékoztatta olvasóit, amelyek alapvetően meghatározták a huszadik századi színjátszás fejlődését.”
(Korunk, 1926. augusztus)
A folyóirat szellemi programjából több fontos színházi megközelítés következett. Mindenekelőtt a színház társadalmi funkciójának kérdése: milyen kapcsolatban áll a színpad a társadalmi egyenlőtlenségekkel és a politikával? Ugyanilyen fontos volt a modern színházi irányzatok megismerése, az Európában születő új művészi formák bemutatása. A dráma és az ideológia kapcsolata, a színművek által közvetített világnézet, valamint a színház és a közönség viszonya szintén olyan kérdések voltak, amelyek túlmutattak a hagyományos színikritika keretein.
A lap színikritikákat is közölt. Színháztörténészként azonban nemcsak azt érdemes vizsgálni, mit írt a Korunk egy-egy előadásról, hanem azt is, hogyan próbálta meghatározni a korszerű színház társadalmi feladatát.
A folyóirat tizenhat év szünet után, 1957 februárjában indult újra. Főszerkesztője hosszú ideig Gáll Ernő volt, majd 1984-től Rácz Győző vezette.
Ez az időszak különösen fontos a romániai magyar színház elméleti önértelmezése szempontjából.
A hatvanas években már önálló színházi tematikájú összeállítások is megjelentek. A hetvenes-nyolcvanas években pedig a színházművészet visszatérő, kiemelt témává vált.
Két év különösen figyelemre méltó: 1978 és 1980.
A Korunk történeti összefoglalói mindkét évben színházművészeti tematikus összeállításokat tartanak számon. Ez már jóval több volt, mint alkalmi színikritika. A folyóirat a színházi kultúra értelmezésének és dokumentálásának is fórumot biztosított.
Az 1980-as összeállítás különösen érdekes a színháztörténet szempontjából. Anyaga később, 2014-ben a Megszületett Kolozsváron című, az erdélyi színészképzés kezdeteivel foglalkozó beszélgetőkönyv alapjául szolgált.
Hatalmas érdeme volt ebben Kántor Lajosnak, aki nem egyszerűen érdeklődött a színház iránt, hanem annak elkötelezett híve és értő figyelője volt. A színházat nem elszigetelt művészeti intézményként, hanem az erdélyi magyar kultúra szerves részeként kezelte.
És itt érdemes megállni egy pillanatra.
A Korunk soha nem volt színházelméleti szaklap. Nem vállalkozott a színházi élet teljes körű dokumentálására, és nem kívánta helyettesíteni a szakmai folyóiratokat. Mégis, a romániai magyar színházi gondolkodás történetének egyik megkerülhetetlen forrásává vált.
Különösen az 1957 és 1989 közötti időszak érdemelne alapos vizsgálatot. Galambos Ferenc és Meister Róbert repertóriumai alapján összeállítható lenne a Korunk teljes színházi bibliográfiája. Ez nemcsak azt mutatná meg, hány színházi írás jelent meg a folyóiratban, hanem azt is, hogyan változott a színházról való gondolkodás több mint hat évtized alatt.
Milyen színházat tartottak korszerűnek? Milyen rendezői és színészi eszményeket képviseltek? Mennyire volt jelen az európai színházi gondolkodás? Milyen szerepet kapott a színháztörténet, és hogyan viszonyult a lap a romániai magyar színház mindennapi valóságához?
Ezekre a kérdésekre a Korunk régi évfolyamai ma is választ adhatnak.
1990 után egy másik történet kezdődött. Természetesen az is fontos, és megérdemelne egy külön írást.
Összegezve:
Száz év távlatából a Korunk jelentőségét nem azzal mérném, hogy hány színházi cikket közölt. A mennyiség természetesen fontos adat, de önmagában keveset mond.
A valódi kérdés az, hogy milyen gondolatoknak adott helyet, milyen szakmai problémákat tett láthatóvá, és milyen kapcsolatot teremtett a színház, a társadalom és a tudomány között.
A Korunk nem volt színházelméleti szaklap, de a romániai magyar színházi gondolkodás történetének egyik megkerülhetetlen forrása. Ebben az időben úgy 10 ezer példányban jelent meg. Különösen az 1957 és 1989 közötti időszak érdemel alapos vizsgálatot.
A lap színházi öröksége ugyanis nem egyszerűen annak dokumentuma, hogy mit játszottak Erdély színpadain. Hanem annak is, hogy mit gondoltak a színházról azok, akiknek a színház nemcsak esti szórakozást, hanem a világról való gondolkodás egyik lehetséges formáját jelentette.
És talán ez a Korunk színháztörténeti jelentőségének legfontosabb tanulsága.
Most azonban ünnepeljünk, és egy kicsit emlékezzünk a színházi írások szerzőire: Rappaport Ottó, Jánosházy György, Enyedi Sándor, Halász Anna, Jancsó Elemér, Huber Andras, Boér Ferenc, Kántor Lajos!
Éljen a Korunk! És éltesse a Nagy Szponzor!
S ha olvasni is akarod megtalálod a Digiteka oldalain az összes számot!
Nagy bűne a színházi szakmának, hogy magára hagyta a műkedvelő, más néven amatőr, avagy – ahogyan Kötő József nevezte – öntevékeny színjátszást. Színházi szakma alatt most mindenkit és mindent értek, akinek és aminek köze van a színházhoz.
1989 előtt szinte minden kultúrházban dolgozott úgynevezett módszertani előadó – románul „instructor metodist” –, aki többek között színjátszó köröket szervezett. Voltak könyvkiadók, amelyek kifejezetten a műkedvelők számára, profi szerzők által írt színdarabokat, dramatizálásokat adtak ki. Ezekben a kötetekben elismert rendezők, díszlettervezők adtak tanácsokat, megvalósítási ötleteket. Voltak fesztiválok, és volt sajtóvisszhang is.
Emlékszem különlegesen jó előadásokra Dicsőszentmártonban, Vitális Ferenc rendezésében. Jó volt az Udvarhelyi Népszínház a Sinka házaspár révén, de láttam előadásokat Csíkban és Szászrégenben is. Az ott játszó „délutáni színészek”, akik délelőtt más munkahelyen dolgoztak, komoly áldozatok árán hozták létre előadásaikat. És ezek az előadások fontosak voltak a helyi közösség számára. Szórakoztattak, neveltek, elgondolkodtattak – közösséget formáltak.
Mára ennek nagyon kevés nyoma maradt. Alig ír valaki az amatőr társulatok számára, pénzt sem nagyon osztanak nekik, a kultúrházakban pedig inkább esküvőket szerveznek. A sajtó és a média alig foglalkozik velük. Tisztelet és dicsőség tehát azoknak, akik mindezek ellenére vállalják, hogy életben tartják és építik a közösségi színjátszás kis köreit!
Kalapemelés a nagygalambfalvi színjátszók előtt is, akiket a hétvégi Vers- és Irodalompark megnyitója alkalmából láttam!
Az előadás nemcsak jó szórakozást nyújtott, hanem komoly túlélési gyakorlat is volt. Ugyanis 18 fokban kezdődött, másfél óra múlva pedig már csak 11 fok volt. Szerencsére a színészek jól bírták: néhányan csak a tapsrendre vettek magukra bundát. A közönség? Egy heringkonzerv tartalmára emlékeztető alakzatot vett fel, és így próbálta melegíteni magát. Befogadó emberek: engem is fűtöttek.
Köszönet az estéért Vetési Nándornak, aki színpadra állította Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabját. Vetési évek óta a lelke ennek a vidéknek. Mikrofont szerel, jazz koncertet szervez, kántorizál, rendez, mozgósít… ha minden településen lenne egy ilyen animátor…
Vetési éppen szerel
Na de mit láttunk? Egy kortárs szöveget!!!
Ma, amikor politikusok próbálnak babérokat aratni a családon belüli erőszak témájából, végtelen demagógiával trágyázva mondandójukat, ez a közel százéves szöveg különösen elgondolkodtató tud lenni.
És igen: ez a színház valóban játék!
Játék, móka és kacagás, amelyek közepette egyszer csak torokszorítóan drámai pillanatok születnek. Például amikor a Kisvicáknét játszó Ketesdi Ildikó kiváló karakteralakítása közben valahogy megakad a szöveg. A színészek kinéznek a színpad előtt ülő súgóra, aki annyira belefeledkezett az előadásba, hogy csak mosolyog. Aztán rájön, hogy neki most dolga lenne. Olyan nevetés fakad ki belőle, mintha az angyalok nevetnének valamilyen égi ünnepségen.
A nevetés átragad a közönségre. A hétköznapi gondok, hiányok és fájdalmak okozta pántok egyszerre lepattannak rólunk, és önfeledt kacagás lesz úrrá mindenkin.
Megrendezhetetlen pillanat.
Valódi katarzis.
Közepén Ketesdi Ildikó
Köszönet érte a szereplőknek: ifj. Szőcs Mihály Hunornak, aki Balázst alakította, és Kiss Imolának, aki feleségét, Pólikát játszotta. A további szerepekben többek között Kovács Ágnes, Major Júlia, Feleki Gyöngyi, ifj. Feleki Imre, Major Beáta Zita, Szőcs Krisztina, Pásztor Viola, Bálint Róbert és Kovács Levente lépett színpadra.
És kitartóan muzsikált Mircse, a cigányprímás, Zarko, a harmonikás és Larko, a bőgős.
Az Érmellék egy tájegység Szatmár, Bihar és Szilágyság között. Nevét az Ér patakról kapta. Ez a patak – vagy folyó – 118 kilométer hosszú. Amikor az Érmellék szóba kerül az irodalomban, egyből Adyt illik idézni:
„Az Ér nagy, álmos, furcsa árok, Pocsolyás víz, sás, káka lakják. De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna Oceánig hordják a habját.”
Igen, Ady Endrét az Érmellék adta a világnak. És Kazinczyt. És… és… és talán az érmelléki borokat? Hát, nem egy tokaji régió.
Szóval a mai Érmellék nagyjából egy statisztikai adat: hogy aszongya, Romániában, Székelyföldön kívül itt is többségben van a magyarság.
A nemrég megtekintett, Purosz Leonidasz és Lejter Márkó Ernesztó által megfogalmazott Szakadás című önvallomás azonban teljesen más megvilágításba helyezte számomra az ott élő embereket és magát a régiót is.
Ernesztó – hiszen így ismeri a színházi szakma – szembenéz önmagával, a múltjával, sikereivel és kudarcaival. Az előadás után az első gondolatom az volt, hogy megszületett az érmelléki Woody Allen. De ez így nem áll. Többről van szó.
Itt Ernesztó művészi nagykorúsításával találkozunk.
Mindaz, amiről eddig ez a művész csak sejtette velünk, hogy tudja, most kikristályosodott. Az álmodozó, fellegekben járó külső mögött ott van az igenis figyelő, elemző ember. Ami pedig mindezt megkoronázza, az az, ahogyan előadja.
Itt jön a képbe Leó, azaz Purosz Leonidasz, aki a színészben megszülető helyzeteket tökéletesen megírja. Leó bravúrosan fogalmaz, mert nem akar előtérbe kerülni: végig a háttérből vigyáz az előadóra. Nem vár el tőle olyasmit, amit nem tud, de közben folyamatosan tágítja az előadó művészi határait.
Nagyon remélem, hogy egy hosszú távú közös munka első állomását láttuk.
Vádolhatnak elfogultsággal, mert annak idején, amikor Ernesztó egyetemi hallgató volt, volt közünk egymáshoz. Vállalom az elfogultságot.
Emlékszem, hogy már a felvételijén sokan nem bíztak benne. A legenyhébb megjegyzések úgy szóltak: „Ezzel a furcsa hanggal mit fog kezdeni a színpadon?”
Én meg azzal erősködtem, hogy az egészet nézzük.
Itt van egy jól megtermett valaki, akinek tökmindegy, hogy színpadon van vagy azon kívül: hihetetlenül természetes, őszinte és eredeti. Itt van egy ember, aki már a megjelenésével és a világlátásával kíváncsivá teszi a nézőt.
És a Szakadás után mondhatjuk: bejött!
Szóval, aki teheti, menjen és nézze meg, és röhögve könnyezzen ezen a sorson. Tudja meg, hogy a Bernabéu stadion igazából Érsemjénben van, ahol Maradona is játszott. Érsemjénben, ahol a hűtőben mindig van szalonna és kolbász, a paprika, a paradicsom és a hagyma pedig ott terem a kertben.
Nem lehet elmesélni. Ezt látni kell.
Az előadás óta, ha telihold van, nekem ezentúl mindig eszembe fog jutni az a Simson motor, ami igazából egy Harley-Davidson, és amin a világ összes szerető nagypapája ott száguldozik a holdfényben a könnyező, de mégis mosolygós szemű unokájával.
Hajrá, Leó! Hajrá, Ernesztó! És hajrá, szenegáli válogatott!
Nosza, igyunk rá egy kupica likőrtöt! Egészségére az összes érmelléki makondóinak.
“Akarom, mert ez bús merészség, Akarom, mert világ csodája: Valaki az Értõl indul el S befut a szent, nagy Oceánba.” (Ady Endre: Az értők az óceánig)
A előadást Székelyudvarhelyen láttam, 2026 szeptember 25.-én, a magam vásárolta teljes áru jeggyel.
Annak idején, a békés középiskolai években Tóth Sanyi osztálytársammal mindennap alaposan áttanulmányoztuk a nagyváradi Fáklya sportrovatát. Annak ellenére, hogy ő dózsás volt, ráadásul omegás, én meg vasasos, illetve LGT-s, elvakult rajongói voltunk minden sportnak, ami Nagyváradhoz kapcsolódott.
Ráadásul iskolánkba, amely akkor már 5. számú Ipari Középiskola volt – ma Ady Endre Líceum –, rengeteg kiváló sportoló járt, akikkel például a Sötét folyosón meg lehetett beszélni a dolgokat. A teljesség igénye nélkül: Kicsi Kósa – kosárlabda; Illés Zoltán, Boros Sándor – vízilabda; Bucskó Árpád, Szabó Zoli Rabló – foci; vagy az estis Kiss Sándor, aki akkora gólt lőtt Silviu Lungnak, a krajovai válogatott kapusának, hogy az néha még a mai napig is felsír álmában.
A lista hosszú.
Tény, hogy a sport és a sportolók adták váradi identitásunk egy részét. Attól voltál a város polgára, hogy ismerted és követted a helyi sportolókat. Focistákat, kosarasokat, tájfutókat, pólósokat, úszókat. Páran a sulinkba jártak. Közéjük tartozott Kuglis Edit, Mádi Levente, Birinyi Béla és Szakadáti László úszó is. Az ő eredményeit is követtük.
Hát, a sport valami teljesen más volt, mint ma. Egyfajta menekülés is volt a sport a szocializmis szürke egyenlősdisége elől.
Jutnak eszembe az emlékek annyi év után, olvasván Szakadáti László Pillanatképek című, frissen megjelent könyvét.
Figyelem: nagyon elfogult leszek. Ez nem könyvbeharangozó, és nem is szabályos könyvkritika. Szakadáti az az ember, akivel félszavakból is értjük egymást. Elég annyit mondanunk egymásnak: Temp 6, Szálka-domb, Miki bácsi, Lévai Pali, Kuli bácsi, Tycoon, BRG MK23, Metrock, sőt Magneton…
Valamikor egy uszodába és egy iskolába jártunk. Lévén pár évvel fiatalabb, felnéztem rá. Példaként mutatta nekünk Pali bácsi az uszodában, amikor mi még a fadeszkákat cipeltük: oda kell majd eljutnunk… Aztán olvastam róla a cikket, a suli lapjában, a Diákszóban. Majd a nagy centrifuga, az élet szétsodort minket.
Amikor megjelent az internet, felfedeztem, micsoda karriert futott be. Aztán egy szép napon, a kétezres évek elején, a budapesti Radnóti Színházban összefutottunk, úgy harminc év után. Bemutatkoztam, és azóta úgy vagyunk, mintha együtt szotyiztunk volna az FC Bihar meccsein, Kun Attilát vagy Popovics Palit éljenezve.
Innen tehát az elfogultságom a könyv iránt.
Ez a könyv generációnként mást és mást mond. Ha egyetlen mondatban akarnám megfogalmazni, ezt mondanám: csodálatos úgy leélni az élet legfontosabb részét, hogy az ember azt csinálja, amihez ért, amit szeret, és amiben sikeres.
Szakadáti, aki sportolóként kezdte, majd edzőként, sportmenedzserként, sportvezetőként és sportdiplomataként országos, majd nemzetközi karriert járt be, bebizonyítja, hogy igenis lehet Európának ezen a felén, kisebbségi sorba születve is hatalmas karriert befutni.
Ez a könyv valójában olyan, mint egy emlékkönyv.
A maiaknak: régebben divat volt az emlékkönyv. Fehér lapokból álló, bekötött könyvszerű valami, amelyet az ember közeli és félközeli barátainak, pajtásainak, osztálytársainak adott oda, ők pedig bejegyzéseket, emlékeket írtak bele egy-egy közös történésről, találkozásról. Minden írás, minden rajz egy-egy vallomás volt, amely az emlékkönyv tulajdonosának szólt.
Nos, Szakadáti is nyit egy emlékkönyvet, csak ebben ő ír feljegyzéseket önmagáról és a világról, amelyben élt.
A bejegyzések rövidek, koncentráltak. Talán néha túlságosan is azok. Egy-egy témáról szívesen olvastam volna hosszabban. Például az olimpiai részvételről való lemaradásról. Vagy arról az érzésről, amikor az ember egyszer csak személyesen találkozik gyerekkori bálványaival. Mit jelentett Vitray Tamás vagy Knézy Jenő közelsége? Ők milyennek látták Erdélyt? Mit látott Szakadáti abból a világból, amelyből mi, a képernyő másik oldalán, csak néhány villanást érzékeltünk?
Szakadáti roppant fontos dolgokat, eseményeket, történéseket villant fel. Az olvasó pedig várná és várja a részleteket. Például arról, hogyan kell megmagyarázni egy olasz sportvezetőnek, mit jelent romániai magyarnak lenni. Vagy hogyan teremtesz bizalmat magad iránt kelet-európaiként? Milyen érzés a medence széléről nézni a világ legjobbjait, akiknek az eredményei mögött a te munkád is ott van?
Ezért azt mondom: ez a könyv remek első könyv. Most kezdődhet a leírtak kibontása.
Ha könyvkiadó lennék, máris elkezdeném vele az egyeztetést úgy hat-hét további kötetről. Mondjuk a sport társadalmi megítélésének változásairól. Az angol fociról. Az európaiságról. Az idegennyelv-tudás fontosságáról. A munkahelyváltás menedzseléséről. Arról, hogyan tanulja meg egy váradi fiú, hogy ugyanabban a világban mozogjon otthonosan Váradon, Budapesten, Londonban vagy egy nemzetközi sportszövetség tárgyalóasztalánál.
Mindenesetre köszönet ezért a háromszáz oldalért, amelyet egyetlen hétvégén „ki lehet végezni”, de amely után még napokig lehet a múltban kalandozni, régi zenéket hallgatni és régi felvételeket nézegetni. Fejben bemenni a Lactobarba, elővenni a 25 lejes kajabónt, és rántott agyat kérni érte. Gondolatban még be lehet rúgni két-három gólt a suli udvarán, Tavaszi Bálint és Bán Öcsi bácsi őszinte csodálata közepette.
Mert egy város talán nem is az épületeiből áll össze igazán, hanem azokból az emberekből és történetekből, amelyekkel benépesítjük az emlékezetünkben. Majomsziget, Citromka, Gomba, Japport, Liba és Cucu a város két bolondja és persze Sós néni a rengeteg csomagjával, nam meg Alibaba és Jenei Imi és és és
A visszaemlékezések szépen megmutatják azt is, hogy a világ folyamatosan változik, és igen: nyolc-tíz évenként a legkényelmesebb bőrfotelből is fel kell állni, hogy az ember ne szakadjon el teljesen a valóságtól.
Köszönet a könyvkiadónak is, hogy bevállalt egy ilyen memoárkötetet. Jó lenne, ha e-book formájában is megvásárolható lenne, hogy eljusson minél több váradi emberhez Tasmániától Bukarestig.
Remélem, Nagyvárad mai elöljárói is elolvassák, és alaposan elgondolkodnak azon, vajon ez az ember miért nem díszpolgára a városnak, amikor annyit tett érte sportolóként, majd európai sportvezetőként is.
Nagyszerű dolog, hogy visszaköltözött szülővárosába, holott simán játszhatná a „nagymagyart” valahol egy óceánparti nagy villában. Ehelyett ma ott él a Körözs – nekünk már mindig ezen a néven folyik – partján, és mosolyogva szemléli a mai világot.
Sokat lehetne még tanulni tőle. Hátha valaki ezt is észreveszi.
A nyáron abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy együtt sétálhattunk a Bémer téren. Egy adott pillanatban megállt, és azt mondta:
– Tudod, vannak olyanok, akik, amíg én hat országban éltem, végig itt maradtak Váradon. Én nagyon tudom tisztelni őket.