Gasparik

Pár napja címlapon hozza a romániai magyar sajtó – szinte kórusban –, hogy van egy sportoló az olimpián, aki marosvásárhelyi, és szurkol neki Szováta is, meg még sokan mások is. A lelkesedés érthető. Ami viszont feltűnően hiányzik ezekből az írásokból, az a kérdés maga:

miért nem indulhat ez a kiváló, Marosvásárhelyen született sportoló hazai színekben?

A cikkek nem beszélnek hangsúlyosan arról, milyen áldatlan állapotban van a sportinfrastruktúra Romániában. Hiába a közpénzből származó lejmilliók: ezek szinte kizárólag a focira, a jégkorongra, néha a kosárlabdára csurrannak-cseppennek. Minden más sportág perifériára szorul, vagy egyszerűen eltűnik.

Így történhetett meg az is, hogy Molnár Anna osztrák színekben indulhat. És majd – ha nyer – a helyi RMDSZ meghívja, készül néhány szelfi, elhangzik pár mondat valamelyik dalárda teadélutánján, és mindenki elégedetten hazamegy.

Mélyebben kutatva a dolgokat, nem csupán sportpolitikai problémába, hanem egy kétségbeesett identitáskeresésbe botlunk. A hazai lapok és média valamilyen „erdélyi magyar sikerről” szeretnének beszámolni – bármiről, bárhogyan.

Közben országszerte tüntetnek a kultúrában dolgozók Demeter András ellen.

A szilágycsehi református templom tornya összedőlt a műemlékvédelem kezei között.

A parajdi sósvíz nem kell senkinek.

A Sütő András-szobor körüli cirkusz újra és újra felkavarja a kedélyeket.

Az adóprés egyre szorít.

Világvége-hangulat? Majdnem.

És közben a világ zenerajongói ünnepelnek.

Tegnap töltötte be 100. életévét Kurtág György. Lugoson született, a lugosi Coriolan Brediceanu Líceumban tanult, ahol Felician Brînzeanu gyakorolt rá meghatározó hatást. A temesvári piaristáknál érettségizett, ahol Kardos Magda zongoratanárnő és Eisikovits Mihály formálta tovább. Húszévesen Budapesten folytatta tanulmányait, majd Párizsban fejezte be azokat.

Ma a kortárs zene egyik legelismertebb alakja. A világ legnevesebb zenei színpadain játsszák műveit, a legnagyobb kiadók jegyzik a nevét. Nem tisztem értelmezni vagy elemezni életművét, de joggal várnánk el, hogy ha már meghódította a világot, a szülőföldjén is megemlékezzenek róla.

Kurtág György egész életében vállalta születési helyét, kezdeti tanulmányait, kötődéseit. Kétségbeesett szimbólumkeresésünkbe igazán beleférne. Ha nem másért, hát azért, mert díszdoktora a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémiának.

Persze lehet, hogy ha óriás-műlesiklásban indulna az olimpián, akkor észrevennék a szülőföldjén is – netán a román kulturális tárcánál, vagy az EMKE szórvány bizottságában.

És természetesen hajrá Molnár Anna! Addig is hallgassunk Kurtágot! (Is)

https://youtu.be/KHN58vAf3Y8?si=4J7cnnbV2m6dGsaM

Tompa Klárának ajánlva

Desire – Aranysárkány – Tavasz ébredése

A „desire” (vágy, kívánság) szó angolul erős érzelmi késztetést, igényt jelent valami iránt. Szinonimái közé tartozik a passion, a longing vagy az urge.

A Desiré magyarul a latin Desiderius – azaz a Dezső – becézett formája, és ha irodalomról beszélünk, akkor ez a szó a kosztolányis világ egyik rokon értelmű kulcsfogalma is.

1934-ben Kosztolányi Dezső megállt Marosvásárhelyen, a Köteles Sámuel utca 5. szám alatt, Molter Karolynál és szembenézett egy fényképezőgéppel. Teljes alakjával. Pontosan tíz évvel az Aranysárkány megjelenése után.

Tegnap este, az említett Köteles utcai házzal átellenben fekvő telken álló Stúdió Színházban újra szembenézhettünk Kosztolányival – ezúttal úgy, ahogyan ma látja Vidovszky György.

És jónak találtatott. Sőt: kiválónak.

Kosztolányi szelleme, aktuális értelmezése hagyománytisztelő, miközben fájdalmasan mai. Az az érzésem: az író ma is pontosan így írná meg ezt a történetet. Az alkotók tökéletesen ráéreztek arra, és kiváló formában mutatták meg, hogyan állnak ma a dolgok a kamaszodással, az iskolával, a tanár–diák kapcsolattal.

Az eredeti szöveget Deres Péter és Vidovszky György szétszedte és újra összerakta. A kiváló dramaturgiai munkát Sz. Gál Boglárka és Székely Anna végezték.

(Az Ady-vers két sora külön díjazást érdemel.)

Az előadás ereje abban is rejlik, hogy az alkotók alázattal szolgálták a szereplők egyéniségét és képességeit, és mindvégig színházi formákban gondolkodtak.

Zeneileg Strausz Imre komponált szép, kerek formát a tömeges lázadáshoz. A szereplők akkor énekeltek, amikor a szavak már hűtlennek bizonyultak. A zene minden alkalommal emelkedettebb lágéba helyezte a mondanivalót.

Pusztán a dalok eljátszása is megérne egy önálló koncertet.

És a szereplők?

Ők jók. Élvezik a játékot – és ez az élvezet átragad a közönségre.

Az előadásban végzős színészhallgatók játszanak:

Balázs Hunor, Csíki Roland Ádám, Kiss Eszter, Kovács Norbert, Pintér Janka, Póra Jácinta, Soós Máté Bátor, Szilágyi Orsolya, Timár Csenge Mária, Dull Bence, Fazakas Hunor, Jánosi Botond, Torner Anna. https://gasparik.blog/2026/01/11/iacob-szobaja/

Játszanak?

Élnek.

És pontosak, mint egy berlini atomóra.

Ahogy néztem az előadást, egyszer csak bevillant a felismerés:

Állj meg – hiszen ez a magyar Tavasz ébredése!

És ez a gondolat a hosszú, megérdemelt taps után is ott motoszkált bennem.

Tudom, ilyenkor következne az utánolvasás, bölcs filologusok idézése, a Theaterlogoszok tanúságtételeinek felsorakoztatása – de hadd dolgozzam most emlékezetből. Mert nincs az az alkotás amit pontosan le lehetne fordítani a Tudomány nyelvére.

Mindkét mű központi tere az iskola. Nem mint a tudás spáciumaként, hanem mint a fegyelmezés és a tekintélyelvűség helyszíneként.

Wedekindnél az iskola és a család nyíltan represszív: elhallgatás, testi fenyítés, morális terror.

Kosztolányinál az iskola látszólag civilizált, de belül ugyanolyan kegyetlen: Novák Antal világa a rend, a szabály, a „jó hírnév” börtöne.

Mindkét esetben az iskola nem nevel, hanem fenyít, megnyomorít, fojtogatja a kialakuló személyiségeket.

A tragédia oka egyik műben sem a „romlott ifjúság”, hanem a felnőttek képmutatása és gyávasága.

Wedekindnél a hallgatás és a szexualitás tabusítása vezet a drámához.

Novák Antal hisz az erkölcsben, de az empátia teljes hiánya sodorja lányát – és végső soron önmagát is – pusztulásba.

Közös felismerés:

a morál, ha nincs mögötte emberi megértés és empátia, pusztítóvá válik.

Mindkét műben a szexualitás társadalmi elfojtása halálos.

A fiatalok egyik esetben sem romlottak – „csupán” védtelenek egy hazug normarendszerrel szemben.

Mindkét alkotás anti-nevelési parabola.

Mindkettő felteszi a kérdést:

mit tesz az intézmény az emberrel, és hol van a felelősség határa?

Az előadás külön érdeme, hogy a realista stílusban megírt Aranysárkányt expresszionista irányba fordítja.

Ezért jár a nézői meghajlás.

És most: kalaplevétel – ami Viola Gábornak jut és jár.

Novák Antalt nagyon szerencsésen az egyetem egyik tanára alakítja. Viola Gábor, aki 1999-ben Wedekind A tavasz ébredésében (Anca Bradu rendezésében) kiválóan játszotta Moritz szerepét, most csodálatosan nyújt biztos partnerséget új kollégáinak.

Nem szólózik.

Alázatosan tartja a „tolvajlétrát” a színpad új művészeinek – szakmát és alázatot mutatva egyszerre.

Lehet, hogy erős a párhuzam a két mű között, de ha más nem, Viola Gábor személye biztosan összeköti őket.

Kosztolányi Desiré 1934 után újra személyesen van jelen a Kötelesben – ezúttal a páros oldalon, a 6. szám alatt.

Büszkén és boldogan látom távozni, a sárkányeregetős szélben, A tavasz ébredése előestéjén, miközben egy Four Tops-slágert dudorászik:

Reach Out (I’ll Be There)…

https://youtu.be/2EaflX0MWRo?si=WLaSUeY8uqKwx9a8

param pam pam…

Szóval ezt az előadást: megnézni, megnézni!!!!!

Állami színház, gyári norma, jelenléti ív

A ma működő romániai színházak egy része mintegy nyolcvan évvel ezelőtt alakult. Az állam meghatározó szerepet vállalt létrehozásukban: az addigi bizonytalan koncessziós rendszert felváltotta az állami finanszírozás, majd az intézményes fenntartás.

Az „állami ingyenebéd” azonban soha nem ingyenes. A színházaknak is megvolt az ára: „szórakoztatva neveltek”, és élharcosai lettek a szocialista–kommunista ideológia hirdetésének.

Mivel az állami színház mint intézményi forma új volt, senki sem tudta pontosan, hogyan kell működtetni. A mintát a gyárak adták. A működés „gyári filozófiával” zajlott: minden napra jutott munka. Az előadások mellett kötelező volt állami rendezvényeken szavalni, mezőgazdasági kampányokban kultúrműsort adni, ünnepeken felvonulni, iskolákban és gyárakban színjátszókört vezetni.

A műhelyek munkaversenyben álltak egymással. A színészek szerepléseit szigorúan számon tartották. Aki kevesebbet játszott, azt gyűlésen megdorgálták, és önbírálatra kötelezték.

A hetvenes években, a Ceaușescu-rendszer első szakaszában némi fellélegzés következett. Több külföldi darabot lehetett játszani, megszűntek a színházon kívüli kötelező feladatok, a pártdicséret pedig háttérbe szorult.

A nyolcvanas évek elején, a megszorítások idején azonban visszatért a normarendszer. Az állam előírta, hogy egy színésznek évadonként hány próbát és hány előadást kell teljesítenie. Előfordult, hogy nem jött ki az előadásszám.

Ekkor lépett működésbe a „kreativitás”.

Marosvásárhelyen Bedő Ferenc a Csalóka szivárvány (Tamási Áron) első jelenetében bejött, megállt, és ennyit mondott: „Itt laknak Czintosék.” Majd kiment. Tapsra sem kellett maradnia – a norma teljesült. Ugyanannyit ért, mint a főszereplő teljesítménye, aki közel három órán át vitte a hátán az előadást.

Nagyváradon Belényi Ferenc a Csodálatos jávorfák (Jevgenyij Schwarz) előadásában egy vasketrecet tolt be a színpadra. Szinte észrevétlen maradt – de a norma megvolt.

A rendszer így biztosította, hogy a művészek ne legyenek „ingyenélők”. Normája volt a filharmonikusoknak, a táncosoknak, a bábszínészeknek is.

A rendszerváltás után ebben a szférában is bizonytalanság következett. Amikor megnyertem igazgatói versenyvizsgámat, szembesültem azzal, hogy a Munka Törvénykönyve ránk is ugyanúgy vonatkozik, mint a gyári munkásokra: napi nyolc óra, hétfőtől péntekig.

Az országnak azóta mintegy tizennyolc kulturális minisztere volt, de egyik sem rendezte érdemben ezt a kérdést. Legendák keringtek arról, hogy „nálunk ez másképp van”, ám a valóság akkor vált kézzelfoghatóvá, amikor egy feljelentés nyomán a munkaügyi felügyelőség vizsgálódni kezdett.

Elmarasztaltak bennünket, mert nem vezettünk jelenléti ívet, amelyben az alkalmazottak rögzítik érkezésük és távozásuk időpontját.

Hiába próbáltam magyarázni: a színészi munka nem merül ki az intézményben töltött órákban. Egy szerepre való felkészülés nem időpecsétek kérdése. Egy alkotói folyamat lehet nyolc hét – vagy kilenc. Nem gyártási ciklus.

Per lett az ügyből. A minisztérium bizonytalanul reagált, a bíróság viszont kizárólag a Munka Törvénykönyvét alkalmazta. A Számvevőszéknek hosszú indoklásokat kellett írni arról, miért dolgozunk szombaton, vasárnap és ünnepnapokon.

Mindeközben egyetlen miniszter vagy államtitkár sem vállalta fel a szabályozás korszerűsítését.

Legyen világos: az általam ismert színházakban a színészek többsége jóval többet dolgozik napi nyolc óránál és heti öt napnál. Túlóra-elszámolás nincs, prémium nincs. Az alkotás nem illeszthető műszakrendbe. Az sok művésznél 24-ből, 24!

Az utóbbi évek egyik legsúlyosabb kulturális konfliktusa éppen ebből a rendezetlen helyzetből fakad. Demeter András kulturális miniszter legutóbbi intézkedése – a művészi munka jelenléti ívhez kötése – országos felháborodást váltott ki.

Egy, a Ceaușescu-korszak reflexeit idéző rendelettel próbálta megerősíteni a Munka Törvénykönyvét. Törvényt rendelettel.

Párbeszéd helyett erődemonstráció következett. Országos tiltakozás indult, tüntetésekkel és lemondását követelő felszólításokkal. A bukaresti demonstráción a miniszter megjelent a tüntetők között, majd hátat fordítva nekik telefonálni kezdett. A gesztus többet mondott bármely nyilatkozatnál.

Végül az utcán visszavonta a határozatot.

A történet azonban nem csupán egy rosszul előkészített rendeletről szól. Arról is, hogy évtizedek óta nem sikerül a művészi munkát a maga sajátosságai szerint szabályozni. És arról, hogy a kulturális politika felelőssége nem merül ki adminisztratív intézkedésekben.

A színház nem gyár. Soha nem is volt az. És minden kísérlet, amely gyári logikával próbálja mérni az alkotást, szükségszerűen torz eredményhez vezet. A művészek helyzete nem jó ma Romániában. egy szocializmusból örökölt öszvér helyzetben vannak. Élni kevés, meghalni sok! A Parlamentre vár a megoldás! A sürgős megoldás! Mert ha a Demeterekre várunk a filharmónia dobosa verheti a bőröket napi nyolc órát, hetente öt napot, de attól a polgárok nem lesznek műveltebbek!

View this post on Instagram

„Maga honnan jött?” – kérdezte tőlem az első színészmesterség órán Lohinszky Lóránd.

– Váradról – mondtam.

– Óóó, operett… – válaszolta.

Nem esett jól. Tiszta szívemből utáltam azt a műfajt.

A színire való felvételi előtt nem sokkal volt a Fekete Péter operett bemutatója Nagyváradon. Igazi vidéki, „kutyaoperett” előadás volt. Mi, az akkori idők lázadói, a bemutató után szomorúan és dühösen ültünk a színház előtti lépcsőn. A vita arról folyt, hogy mikor lesz ennek vége.

Mikor lesz már olyan közönség, amely a színházban nem azt látja, ami volt, hanem azt, ami van. Nem a nosztalgia szemüvege – vagy inkább filtere – torzítja a látottakat, hanem a valósághoz fűződő viszony.

Akkor úgy gondoltuk, hogy a színház – az igazi – lázít, felkorbácsol, provokál, műfajtól függetlenül. Hogy hogyan lehet naftalinszagú, ócska jelmezekben „Holdvilágos éjszakán”-t énekelni, miközben az utcákon a legnyomorultabb diktatúra tombol?

Eltelt negyven év. És bizonyos helyeken még mindig cintányéros a cudar a világ. Mintha semmi sem történt volna. És ezt már nem lehet csak a nézőkre fogni.

Mára a legtapasztaltabb nézőknek sincsenek operettes emlékei. Mármint arról az operettről, amelyikben a színészek valóban táncolnak és énekelnek, nem csak imitálják. Az mentség, hogy ilyen fajta színészi képzés semmilyen formában nem létezik kies felsőoktatásunkban?

Sőt: a színészek sokszor örömmel játszanának ilyet – ha nem egy ötleteiből kifogyott rendező kényszerítené jobb sorsra érdemes társulatát „muszáj-jókedvre”.

Mert elfogadom: az operett létező műfaj.

De a tehetség mellett komoly szakmai tudást igényel, ami vidéki színházainkban – finoman szólva – hiányos.

A légzéstechnikát a legjobb mikrofon sem pótolja.

A legviccesebb koreográfia sem helyettesíti egy-két színész lagzis, ugrál-bugrál „táncát”.

Nem akarom a port elverni egy koncepciótlan színi direktor és egy kiégett rendező fején – mert végül úgyis a színészek szívják meg.

Miközben néztem a produkciót, és próbáltam úrrá lenni magamon olyan mondatok hallatán, mint hogy

„szója, feng shui, elmentek fingani”,

vagy próbáltam túllépni a Happy China bolt legotrombább LED-es legyezőin, amelyekkel a színészek – mint a fagyott kutya lábával – idétlenkedtek (a darab kínai tematikájú volt),

nos, miközben néztem, néztem, néztem… elszabadult az agyam.

Van felénk pár vérprofi színházi zeneszerző: Bocsárdi Magor, Boros Csaba, Lászlóffy Zsolt, Apostolache-Kiss Zénó, Cári Tibor, Márkus Berci, Könczei Árpád…

Hogy lehet, hogy őket nem hozzuk helyzetbe?

Kell a zenés színház (is). De miért ne lehetne saját történeteinket, saját magunknak, a saját szórakoztatásunkra megcsinálni?

Emlékszem egy kifejezetten remek előadásra: Egy római tragédia – zenés vígjáték.

Az alkotócsapat kiválóan „erdélyesítette” a Szabin nők elrablását. Szabó Réka, Demény Péter, Apostolache-Kiss Zénó csapata Keresztes Attila rendezésében világosan megmutatta: nem kell a sült galambra várni. Sok munkával, ihlettel igenis lehet jól – és értelmesen – szórakoztatni.

Persze volt egy Székely Csaba- Cári Tibor jegyezte: Hogyne drágám , zenés tragikomédia is !

Letelt negyven év, most is (sok bukás ellenére) úgy velem a színház, amelyik nincs ráutalva a bevételre megengedheti magának, hogy lázít, felkorbácsol, provokál, új utakat keres és ezek a dolgok nem zárják ki a szórakoztatást sem!

Amikor 1990-ben ránk szakadt a szabadságnak hitt érzés, páran – vagy inkább sokan – úgy gondoltuk, hogy művészileg továbbépítjük a romániai magyar kultúrát. Magyarul keresünk válaszokat a Romániában létező kérdésekre.

Hosszú lenne elmesélni az elmúlt közel négy évtized kulturális harcait, vergődéseit, kísérleteit és kudarcait, de egy dolog mára világosan megállapítható: rendkívül nehéz helyzetben vannak azok az alkotók, akik egy autentikus erdélyi magyar művészeti koncepciót képesek – és mernek – magas szinten képviselni.

Szép dolog, hogy Erdélybe érkeznek magyarországi alkotók – mondjuk filmesek –, és tíznapos forgatások során olyannak mutatják meg ezt a tájat, amilyennek egy bizonyos budapesti látásmód látni szeretné. Ott a pénz, tehát ott a hatalom is. Ehhez társul az a tény, hogy a művészeti finanszírozás kérdése nincs megoldva sem Kolozsváron, sem Székelyudvarhelyen. Az a kevés pénz, ami létezik, többnyire politikai alapon kerül kiosztásra. Ez persze a hazai alkotók sara is.

Aki fizet, az húzatja.

A kivételekre pedig különösen oda kellene figyelnünk.

Ebben a közegben különös jelentősége van annak, hogy a most zajló 45. Magyar Filmszemlén bemutatják Mesterséges város című filmet, Bálint Artúr rendezésében.

A film műfaji meghatározása: ballada.

Ez az ötvenperces alkotás megrázó és döbbenetes képi esszé Székelyföld közepéről,!Balánbányáról. Egy film, amely hosszú évek – nagyjából húsz esztendő – alatt készült el, és amely emberi sorsokon keresztül enged betekintést a romániai szocializmus koromfekete oldalába és a romániai kapitalizmus hydrxchefalikus szörnyszülöttjébe. A reménytelenség és a szomorúság vizuális megfogalmazása ez, rengeteg humorral és öniróniával.

A helyzet bemutatása közben a filmvásznon maga a rendező is megjelenik, komolyan kétségbe vonva saját filmjének létjogosultságát, megosztva a nézőbel a készítés kínjait, értelmét és lehetőségét. Gyönyörű, önreflexív pillanatok ezek: kint is vagyok, bent is vagyok – mutatom is, de közben át is éltem. A gyötrődés, a kétely, az önvizsgálat ritka tisztasággal van jelen.

Az ilyen filmekkel – és ezeknek a filmeknek a következetes terjesztésével – sokkal közelebb kerülhetnénk a rólunk szóló önismeret útjához. Ezek a művek bizonyítják, hogy van értelme a kompromisszummentességnek. Gyerünk Arthur!

Minden elismerés az alkotóknak, különösen a vágótársnak, T. Bányai Péter. Elismerés illeti az erdélyi dokumentumfilmes támogatásért a Dunatáj Alapítvány csapatát is, ezen belül **Szederkény Miklós**t és **Buglya Sándor**t.

Bálint Artúr 2024-ben készült filmjét a Magyar Filmalap támogatta.

Aki látni szeretné:

február 5-én, reggel 6 órakor (balánbányai idő) vetíti a Hír TV

Mert: mi szeressük Erdély, jeligével

Annak idején, amikor még főiskolán tanultuk a színész mesterséget, rengeteget játszottunk a marosvásárhelyi, Köteles Sámuelről elnevezett Stúdió Színházban. Egy jobb évadban volt vagy ötven előadás, a kötelezőkből tíz–tizenöt. Ehhez jöttek még a környékbeli kiszállások, tájolások, turnék. Mire az ember végzett, simán összegyűlt mögötte kétszázötven–háromszáz előadás.

Az első kiszállás szinte mindig Nyárádszeredába vezetett. Egy nagyközség volt akkor, huszonöt kilométerre Marosvásárhelytől, nagyjából háromszáz férőhelyes teremmel. Hogy miért, nem tudom pontosan, de én nagyon szerettem ott játszani. A közönség egészen másként reagált, mint „otthon”. Közvetlenebb volt, hangosabb, hálásabb.

Az előadások végén rendre előkerült a kínálmáció: ha jól emlékszem, köményes pálinka, Izabella bor, szalonna, hagyma. Valami nagyon emberi, nagyon természetes lezárása volt az estének. Aztán ezt a szokást elsodorta a forradalom, ahogy annyi más apró, de fontos rítust is.

Igazgatóként később magam is szerettem volna újraéleszteni a tájolást, de meg kellett értenem a színészeket. Egy előadás rengeteget veszít, ha egy eredetileg gyűlésteremnek épített kultúrházban kell megszólalnia. A tér nem segít, inkább ellenáll.

Ma Nyárádszereda már város. A kultúrház… nos, nagyjából ugyanabban az állapotban van, mint negyven évvel ezelőtt. Igaz, a mellékhelyiségek szemmel láthatóan javultak, de a színpadtechnika még mindig nem éri el azt a szintet, amit ma korszerűnek neveznénk.

Éppen ezért minden elismerésem a városban működő Bekecs Színház csapatának, akik saját és meghívott előadásokkal próbálják bontani a kulturális közöny falát. Csendben, következetesen, makacsul. Ahogy azt valaha mi is tettük – csak akkor még köményes pálinka is járt hozzá.

Nos, egyszer csak feltűnt a plakát a falon: a nagyváradi Szigligeti Ede Színház vendégszerepel Szeredában. Kihagyhatatlan. Valós idejű időutazás volt.

Persze elegánsabbak az emberek, gazdagabb a színpadi kiállítás is, de én – természetesen – nem azt az előadást láttam, amely a színpadon zajlott. Hanem azt, amely bennem. Nem azt a Kaktusz virágát, amelyet Novák Eszter rendezett, hanem a saját belső előadásomat. Fel-felsejlettek a nagyváradi nyolcvanas évek elejének emlékei, Csíki Ibolya…. régi szeredai esték, elmosódott arcok, eltűnt terek. Az idő nem lineárisan működik a színházban: egymásra csúsznak az előadások, a nézői emlékezet újrarendezi a látottakat.

Tudom, furcsa az ízlésem, és talán túl sok mindent kérek számon. De mégis: mit tud ez a darab ma és itt mondani? Számomra – az égadta világon – semmit. Üres humorizálás. Tudom, hogy kell a szórakozás, de pont Nagyváradon, hányszor röhögték magukat rongyosra Székely Csaba Bányavirág előadásán? Bosszant ott a Kaktusz virágában a déjavű is. A díszletet már láttam: pár éve, a budapesti Orlai Produkció előadásában, ugyanennek a darabnak egy másik változatában. Ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon a színházvezetés is így gondolta, hogy ami ott már lefutott, az határon túl még jó lesz? A resztli is áru, csak más címkével.

Divatba jött a turkáló. Miért ne lehetne a színházban is?

És a színészek. Hajnalban felültek a buszra, zötykölődtek hat–hét órát, majd becsülettel, profin lejátszották az előadást. Panzió, alvás, másnap újabb hétórás utazás vissza. Mindezt azért, hogy este legyen „kultúra”. Istenem, mennyi mindent kellene erről beszélni. A kultúrotthonokról. A színészek méltóságáról. A vidéki közönség jogairól. Arról, hogy mit jelent valójában vendégjátékra menni – és mit jelent fogadni.

És persze az „önlopás színházáról” is. Arról a jelenségről, amikor egy rendező négyszer-ötször rendezi meg ugyanúgy ugyanazt a darabot. Mennyire kiszolgáltatott ilyenkor a színész, és mennyire félrevezetett a néző. Az egyiknek nincs választása, a másiknak nincs információja.

Mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért – köszönet a váradi művészeknek, a műszaknak, és köszönet a Bekecs Színház csapatának. Nekem jó este volt. Ott álltunk a lerohadt bejáratnál, csorgott ránk az eső, és nem fogytunk ki a beszédből. Pedig nem volt se köményes, se Izabella, se nóva.

Csak színház volt. És emlékezet. Ami néha többet ad, mint maga az előadás.

Ma többnyire úgy emlékszünk, hogy bár Románia és Magyarország egyaránt a „szocialista táborhoz” tartozott, a két ország között – különösen kulturális téren – alig létezett valódi kapcsolat. A hivatalos barátság retorikája mögött kevés tényleges találkozás, még kevesebb őszinte párbeszéd zajlott.

A ritka kivételek közé tartozik Major Tamás erdélyi jelenléte. A kiváló színész és rendező több alkalommal is megfordult az erdélyi magyar színpadokon, 1969- ben pedig a kolozsvári Állami Magyar Színházban rendezte meg Shakespeare Téli regéjét. Az előadást a kritika kedvezően fogadta. Jó visszhangja volt az 1974-es Szecsuáni jóléleknek is.

Tíz évvel később Major József Attila-versműsorral tért vissza, amelyet a színház akkori igazgatónőjével, Bisztrai Máriával adott elő. Az est Marosvásárhelyen is színre került, az eseményről a korabeli sajtó bőségesen beszámolt. Joggal: ma is meghallgatva Major versmondását, nehéz lenne azt állítani, hogy az elismerés pusztán politikai megfelelésből született.

A felszínen dicséretek hirdették a román–magyar barátságot. A felszín alatt azonban minden lépés, minden gesztus a titkosszolgálatok figyelme mellett történt. A kulturális találkozások nem a bizalom, hanem a gondosan ellenőrzött jelenlét terepei voltak.

Részlet az I 085393 követési (információs) dossziéból. A követett személy Nagy Sándor a Marosvásárhelyi Nemzeti Szinhaz főkellékese, akit felkeres Kis-Miki-Mihail Securitates tiszt és el beszélget vele. Jelzem, hogy a kellékes nem volt beszervezett besúgó! Az alábbiak egy rutin beszélgetés részei. Dátum 1980 december 7.-e

“ Kérdezték továbbá, hogy részt vett-e a Kultúrpalotában december 5-én és 6-án megrendezett szavalóesteken, amelyeket a budapesti Színművészeti Főiskola professzora, a mester MAJOR TAMÁS tartott. Elmondta, hogy mindkét estén jelen volt. Megemlítette, hogy Major Tamás a budapesti Nemzeti Színház igazgatója is volt, egy régi kommunista, aki az illegalitásban is tevékenykedett, és akit Magyarországon a legműveltebb és legfelkészültebb embernek tartanak. A szavalóestjein közreműködött BISZTRAI MÁRIA is, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatónője. A műsorban Major Tamás többek között József Attila-verseket szavalt, és a közönség – amely zsúfolásig megtöltötte a termet – rendkívül elégedett volt a látottakkal és hallottakkal. A beszélgetés során megkérdezték tőle, hogy Major Tamás járt-e náluk vendégségben. Azt válaszolta, hogy igen, járt náluk, mivel régi ismerősök, még az 1930-40-es évekből, amikor Major Tamás többször is járt Marosvásárhelyen, és olyankor mindig náluk, Nagy Sándoréknál lakott. Ezúttal is meglátogatta őket, sőt náluk is vacsorázott.

December 5-én este, az előadás után, 21:00 óra körül elmennek hozzájuk. – A fixált időpontban meg is érkeztek ketten, Bisztrai és Major, és hajnali 2:00 óráig maradtak. – Ez idő alatt kizárólag színházról beszélgettek, mind a hazai román és magyar színházakról, mind a magyarországiakról. – Ezen beszélgetések során MAJOR TAMÁS dicsérte a bukaresti L. CIULEI [Liviu Ciulei] színházát, rámutatva, hogy a bukaresti román színház jobb és művészibb a budapesti magyar színháznál. Ugyanígy a romániai magyar vidéki színházak is jobbak és magasabb színvonalúak a magyarországi vidéki színházaknál. Példaként a Szegedi Nemzeti Színházat hozta fel, amely szerinte nagyon gyenge, és meg sem érdemli a „Nemzeti” titulust. MAJOR nagyon elégedett volt a marosvásárhelyi és a kolozsvári közönséggel. – Elmondták azt is, hogy kezdetben a Kultúr bizottság, nevezetesen GIDÓFALVI ILDIKÓ nem akarta engedélyezni Major Tamás marosvásárhelyi fellépését, amíg be nem mutatják előzetes megtekintésre a műsort. – Erre BISZTRAI MÁRIA közbeavatkozott, mondván: miféle megtekintés, hiszen a marosvásárhelyi szerveknek tudniuk kellene, hogy amikor a kétszeres Kossuth-díjas Major Tamás mesterről van szó, aki vele együtt JÓZSEF ATTILA, a proletariátus és a béke költőjének verseit szavalja – olyan verseket, amelyek a költő köteteiben világszerte és nálunk is megjelentek –, és a műsort már Kolozsváron bemutatták. – Végül engedélyezték a szavalóestet anélkül, hogy bemutatták volna előzetes ellenőrzésre. – Valójában ezt a dolgot nem…nem tetszett az öregnek [Major Tamásnak], és csodálkozott azon a tényen, hogy ha megkapott minden engedélyt a bukaresti Kulturális Tanácstól és a Kolozsvári Nemzeti Színház vezetőségétől, a marosvásárhelyi kulturális szervek miért kérték a program megtekintését (ellenőrzését) – vagy rosszindulatból, vagy félelemből.

Aznap este, otthon tartózkodva, SÜTŐ ANDRÁS író is többször megpróbálta telefonon meghívni MAJOR TAMÁST és BISZTRAIT magához, egy kis vendégségre. Meg is ígérték, hogy elmennek hozzá, vagy NAGY PÁL-lal voltak, de végül nem találtak semmilyen közlekedési eszközt, amivel eljuthattak volna Sütő A. lakására. Így csak hajnali 2:00 órakor jött Nagy Pál egy taxi autóval, és elvitte a kettőjüket a szállodába – abban maradtak, hogy egy másik alkalommal, amikor újra az országba látogat, meg fogja látogatni Sütőt is. Jelenleg az „öreg” MAJOR fáradt is volt, mivel Párizsból jött, ahonnan Budapestre, Kolozsvárra.”

Ezzel a kis történettel emlékszem emlékeztetek Major Tamásra aki ma 115 éve született Budapesten. Mint vezető vitatott személyiség volt, mint színész és elméleti szakember, emlékezetre méltó.

Nagy Sándor kellékes? Akit Kántornak szólítottak? Hm… megér egy külön emlékezést. Róla legközelebb !

Ez az írás a CNSAS kutatás alapján jött létre

Nem gondoltam, hogy szerény, szegény kis blogom ennyi kérdést kap a Vidnyánszky-Tompa kérdésben. Nem, nem szerettem volna reagálni, de most megteszem. Ahogy eddig, elfogultan, részrehajlón. Nagyon vázlatosan.

Igazából nem érdekel, mi és hogyan történt a budapesti Nemzeti Színházban Tompa Gábor rendezésével kapcsolatban. Annyi jó színház van Budapesten.

Ami viszont régóta érdekel – sőt, zavar –, az az, amit Vidnyánszky művel: egy politikailag vezérelt, erőltetett elitváltási kísérlet. A valamikori rendező ma már inkább hatalmi eszközökkel próbál „szakmai elitet” létrehozni. Az értékrendjében az első a hűség és az alázat. A tehetségeket nem irtja szándékosan – de nem is segíti. Lelke rajta. (Rossz) emlék marad ő is.

Tompa?

Negyven éve ismerjük egymást. De ez a mostani meccs nem róla szól.

Engem valami egészen más érint. Nem az, ami most hirtelen mindenkinek „hiteles/hiteltelen” lett az életműből. Akinek volt szeme és tudása, eddig is tudta: az inspirációinak gyakran nagyon is pontos forrásai voltak. Páran meg is írták. Mások elfogadták a kolozsvári színház fesztiválvendég státusát és élvezték a kis erdélyi kiruccanást. Cserében csak a büfék mélyén súgtak össze…

Tompa Gábor minden vélt vagy valós, ma ráhordott káromlás mellett elévülhetetlen érdemeket szerzett a színháznak – ezen belül a magyar és az erdélyi magyar színházi életnek. Túlzás nélkül állítható: ő a legismertebb romániai magyar művész. Az ő megítélése kihatott az egész romániai magyar színjátszásra. Bukarestben és Budapesten is.

Annyi nyelven beszél jól, ahányon az összes romániai magyar színházigazgató együtt sem.

Összehozott egy olyan társulatot, amelyet bármelyik európai hírű rendező elé ki lehet állítani. Egy társulatot, amely magyarul, románul, angolul is felveszi a versenyt más világvárosok nagynevű együtteseivel. Hány fiatalt tudott fanatizálni a színház számára. Jut eszembe Beres Attila matek egyetemista ott statisztált a Caligulában… Bocsárdi László a legkerekebb színházi karriert befutott színházi ember az osztályába járt, Botond Nagy ott kaparta mellette a színpad deszkáit…

A versei kiválóak.

Kár, hogy a magyar kultúrában a kettős – sőt hármas – karrier gyanús dolog.

Rendezőként elismerem, de nem szeretem. Van ilyen. Illetve annak idején a Cukorvaros, az Elveszett levél nagyon meghatározó volt számomra.

Az ő előadásaiban számomra kevés az érzelem, sok a ráció. Az elmesélt történeteket szeretem. A poszt dramatikus szinhaz? Számomra vizsgatétel. Harag egykor a színészeken keresztül szólalt meg. Tompa a színészeket gyakran alárendeli a saját mondanivalójának. Ez is érvényes esztétika – csak nem az enyém.

Egy időben teniszeztünk együtt.

Ott nagy harmónia volt köztünk.

Kb. egyformán játszottunk.

Mindig ő nyert.

Ő szeretett és tudott nyerni.

Én játszani szerettem.

Nem akarom magam hozzá hasonlítani – csak a különbözőségünket próbálom megfogalmazni.

Most valami történt a Duna-parti Nemzetiben.

Majd egyszer megtudjuk, mi volt az. Vagy nem.

Ami a színházi „másolást” illeti: ez állandó jelenség.

1990 után az első magyarországi rendező Marosvásárhelyen egy kazettát küldött egy egri előadásról, azzal az üzenettel:

„Tanuljuk be.”

Túlzás nélkül állítom: a mi társulatunknál jóval gyengébb színészek izzadságszagú kínlódását kellett lemásolnunk.

Megcsináltuk. Senki sem szólt semmit.

Aztán divat lett, hogy egy rendező háromszor-négyszer is megrendezi ugyanazt a darabot – kínos hasonlóságokkal. Ma is fontos pénzszerzés ez egyeseknek, művészetnek álcázva.

A tudományos életben az önplagizálás sem megengedett.

Mi meg hallgatunk.

Ha már fel akarjuk fedezni a spanyol viaszt, csináljuk végig – nemre, nemzetiségre, tehetségre való tekintet nélkül.

Tompa Gáborral nekem is van bajom.

Az, hogy akkora presztízse volt – és van –, hogy élére állhatott volna az erdélyi magyar színházaknak. Mindenki elfogadta volna szellemi vezérnek. És akkor talán nem kellene félnótás Demeter Andrások ostobaságait lesütött szemmel túlélni.

Miért mondom ezt?

Egy régi történet miatt.

Lehet, hogy nem igaz.

De szerintem igen.

1996-ban az RMDSZ először készült kormányra. Hét államtitkári széket kaptak a kisebbségi és a turisztikai miniszteri posztok mellé. Ez akkoriban hatalmas eredmény volt! (Főleg Markó Béla érdeme)

A kultúrát Kötő Józsefre akarták bízni – arra a Kötőre, aki 1989 decemberében még a Kommunista Párt hithű oszlopa volt. Nem vitatom a jóindulatát, de kicsi kaliberű ember volt ehhez a feladathoz.

Valaki meggyőzte Caramitru-t, az akkori kulturális minisztert, hogy Kötő alkalmatlan.

Ki is kényszerítették a visszahívását.

Nagy valószínűséggel Tompa sugallta ezt Caramitrunak.

És jól tette.

A nagy sietségben Kántor Lajos, Kelemen Hunort javasolta államtitkárnak.

Így került a kolozsvári rádiós a nagypolitikába.

Jó döntés volt – ma is így gondolom.

Nekünk, akkori fiataloknak nagy örömet okozott, a lelkes, érdeklődő analitikus Kelemen.

És nem is csalódtunk benne.

Azóta sok minden történt.

Minden változott.

Tompa, Kelemen, Kötő és én sem lazsáltam a változást illetően– és a történetek mennek tovább.

Nézzük meg a mosdóvizet,

mielőtt lehúzzuk a WC-n.

Kicsoda Iacob Flanders? Milyen ember?

„Nincs elfogulatlan és igazságos véleményünk az embertársunkról” – áll az előadás műsorlapján. Bejelentem: én is elfogult vagyok. Mindig az leszek a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem munkáival szemben.

A bemutatóra január 11-én került sor a Köteles Sámuel utcai Stúdió Színházban. A közel 80 perces előadás kiváló: pontos, fegyelmezett, magával ragadó.

Virginia Woolf regényét a rendező és a szereplők alkalmazták színpadra. Az elbeszélés narratív, mégis cselekménydús; finoman ötvözi a realista átélést és a kívülről való mesélést. Ahogy Giorgio Strehler mondta: „Az én mesterségem az, hogy történeteket meséljek.” Ezek a hölgyek és urak valóban mesélnek. Bravúrosan váltják a szerepeiket, figyelnek egymásra, nyújtanak követésre méltó alakításokat. Nem játszanak, önmagukat adják.

Szereplők: Balázs Hunor, Csiki Roland Ádám, Kiss Eszter, Kovács Norbert, Pintér Janka, Póra Jácinta, Soós Máté Bátor, Szilágyi Orsolya, Timár Csenge Mária.

Jegyezzük meg ezeket a neveket – jó befektetés a jövőre nézve.

Tanáraik: Gecse Ramóna és László Csaba. Az összjáték páratlan.

A zenei világért Strausz Imre felel, kifinomult harmóniákkal, kiváló énekes

Az előadás létrehozója: Rusznyák Gábor – rendező, dramaturg, zenei és díszlettervező. Huszonöt éve meghatározó alakja a marosvásárhelyi színházi életnek.

Első alkalommal, ha jól emlékszem a Platonovot rendezte. Kiváló előadás volt amelyikben a közönség először láthatta Berekméri Katust, László Csabát vagy Ördög Miklós Leventét… utoljára 2012-ben a Gézagyereket rendezte a Nemzetiben (címszerepben szintén Laszló Csabával).

Összegezve a ma esti karrier indítók egyike, az a László Csaba volt akit többek között Rusznyàk indított 25 éve. Méghogy az élet nem szép?

Szép este volt. És igenis jó dolog öregnek lenni és ezt végignézni!

Úgy tűnik, újra elindult egy reményteljes csapat.

Az előadást meg lehet és meg kell nézni minden színházszeretőnek.

Kiváló munkát végeztek az egyetem látvány és elméleti hallgatói is! Név szerint: a díszlet-, jelmeztervet Hodor Eszter és Miklós Izabella készítette. Az előadás dramaturgiai asszisztense Silló Dóra volt! Bravó!

Sok film volt abban az évben, 2006-ban a marosvásárhelyi Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválon. Sok beszélgetés, sok késő esti vita. És volt egy különös koncert is: a Kiscsillag első, Magyarországon kívüli fellépése.

Este nyolcra volt meghirdetve a Kultúrpalotában, de a repülőgép úgy döntött, csak este tízre érkezik meg. A koncert végül éjfél felé kezdődött – és pokolian jól sikerült. A közönség aranyos de gyéres. Az a fajta éjszaka volt, amikor az ember érzi: itt most nem csak egy program történik, hanem valami egyszeri és megismételhetetlen.

A koncert után még egy kis mókázás az öltözőben, aztán átvonulás a Tutunhoz címzett vendéglátó-ipari egységbe. Ott reggelig tartott az este. Hajnalban piac, a söntésben már készült a húsleves. Valahogy minden a helyén volt, mintha így kellett volna lennie. Weinraub Édi lelke tette a helyet olyanná, amilyen sosem lesz!

Aztán közönségtalálkozó, beszélgetés, kérdések. Emlékszem, az egyik visszatérő téma az volt: lehet-e magyar nóta egy mai szerzemény? Létezhet-e kortárs magyar dal, amely nem idézőjelbe teszi a hagyományt, hanem természetesen hordozza magában? Minek nevezzük azt a jelenséget, mikor az esküvői tömeg kórusban énekli a Kockacukrot, vagy az állnak a férfiakat? Nem születtek végleges válaszok, de volt figyelem, kíváncsiság, valódi párbeszéd.

Két nap volt mindössze, mégis egyetlen hosszú, összefüggő élménnyé sűrűsödött. Gábor két napon és két éjszakán át beszélgetett mindenkivel, aki mellé leült. Nem sietett, nem zárkózott el, jelen volt. Ez volt benne talán a legszebb.

Nyugodjon békében. Szép volt.

Köszönet neki – és mindazoknak, akik ott voltak.