Pedig megfogadtam, hogy ebben a blogban csak pozitív dolgokat fogok… sajnálom. Őszintén sajnálom.
Mint nagyanyám annak idején. Neki is mindig a második világháború végével kezdődött minden történet. Így vagyok én is az 1989-es forradalommal.
Olvasom a megható decemberi visszaemlékezéseket, és közben újra látom magunkat, ahogy feketébe öltözve rohangálunk Marosvásárhely utcáin. Fegyveres fenyegetésekre felrohantunk a főtéri tömbházak tetejére, onnan néztük, ahogy egy tűzoltóautó bele akar hajtani a tömegbe. Ma is hallom az ordibálást. Féltem, és én is ordibáltam. Lementem, majd megint fel. Amikor megkezdődött a lövöldözés, elfutottam.
Később forradalmi bizottságok kerestek meg, hogy adjanak forradalmi igazolványt, mert láttak a tömegben. Megkérdeztem tőlük: milyen forradalmár az, aki nem szembemegy a golyókkal, hanem lehasal, majd elfut? Ha seggbe lőttek volna egy golyóval, rajtam röhögött volna a fél világ. A seggbe lőtt forradalmár. Persze akkor lenne egy ingyen sírhelyem. Egy biztos pont az életemben. Pontosabban: a halálomban. Akkor abban a káoszban meg fogadtuk, hogy nem szeretnénk többet hazug rendszerben élni, képmutató hatalmaknak szolgálni.
Ez a bizonyos decemberi „tavasz” – ahogy Markó Béla nevezte – azóta is kavarog bennem. Harminchat év telt el. És most, huszonöt évvel később, egy régi Látót olvasok: Láng Zsolt és Demény Péter beszélgetését Cs. Gyimesi Éva könyvéről, amely a szekus dossziék hermeneutikáját próbálja megérteni. Nem leleplezni. Megérteni.
DP azt mondja: nehéz megteremteni az aktualitást.
LZS válaszol: ha kiderül, hogy XY egykor besúgó volt, ma pedig főszerkesztő, az azonnal aktuálissá válik. A leleplezés megmozgat.
DP csak annyit tesz hozzá: igen, de legtöbbször milyen színvonaltalanul.
És valóban. Nem a feltárás a probléma, hanem a módja. A múlt ma nem megértés tárgya, hanem gyors erkölcsi fogyasztási cikk. Zaj van, indulat, póz. Felelősség nincs.
Talán ezért történhet meg, hogy tizenöt évvel egy fontos beszélgetés után, harminchat évvel a forradalom után Demeter András kulturális miniszter kinevezi Szép Gyulát – egykori szekuritátés besúgót – Románia egyetlen magyar nyelvű operájának élére.
Ez nem adminisztratív döntés. Ez erkölcsi állítás.
Vajon mit szólna ehhez Cs. Gyimesi Éva? És mit szólunk mi, ha még maradt bennünk reflex az erkölcsi kérdésfeltevésre?
Nem vagyok naiv. Éltem akkor, amikor embereket beszerveztek. Tudom, milyen volt a rendszer. De pontosan ezért zavar, ami történt. És még inkább az, ami nem történt meg. Mert lett volna idő kiállni, és azt mondani: igen, közszerepet vállalok. Igen, együttműködtem. Ez volt az ár. Ez volt a gyávaságom. Ez volt a túlélésem. Féltem. Gyáva voltam. Bármi.
De nem ez történt. Hallgatás volt. Pereskedés. Időhúzás. Majd az a cinikus mondat, hogy „ők akarják, hogy igazgató legyek”. Mintha nem lenne ismerős ez a logika. Mintha nem pontosan így működött volna a szocializmus is: a párt dönt, az egyén engedelmeskedik, a felelősség pedig eltűnik.
Csakhogy ez már nem az. Vagy ha mégis, akkor mondjuk ki.
Mert nem egy emberről van szó. Hanem arról, mit kezdünk a múltunkkal. Elfogadjuk-e, hogy a hallgatás karrier, a tagadás stratégia, az idő pedig felmentés. Egy művészeti intézmény, bármilyen patetikusan hangozzon, egy erkölcsi mérce. Egy erkölcsi törvényszék. A társadalomnak a demokrácia kapu őrzői (média, sajtó) által zúgolódni a kellene. Kalapemelés
Gyerekkorom óta járok régiségpiacokra, ószerekre. Azt hiszem, egy pszichológus alapos tanulmányt tudna írni arról, miért vonz az, ami másoknak már használhatatlan, megkopott, kidobásra ítélt. Miért érzem úgy, hogy a múlt tárgyai szólítanak meg? Talán mert a tárgyakban – ellentétben az emberekkel – mindig marad valami őszinte, megmásíthatatlan igazság. A patina nem hazudik.
Kezdetben jó játék volt: vadászni egy régi képeslapra, egy ritka könyvre, egy elfelejtett színházi kellékre. Aztán az ószer lett az egyetlen hely, ahol ezekhez hozzá lehetett jutni. Később pénzkereseti lehetőség, üzleti stratégia tanulása, majd egy sajátos iskola: tárgyi történetek akadémiája. És persze hétvégi szertartás is, amikor az erdő valamiért elmaradt – maradt a hosszú séta a sorok között.
Életem egyik legkalandosabb napja is egy ilyen bolyongáshoz kötődik: amikor egyetlen nap alatt végigjártam a szatmári, nagyváradi és kolozsvári ószert. Felejthetetlen pillanatok kötnek a feketetói vásárhoz, a bécsi, budapesti, brüsszeli régiségvásárokhoz, vagy a berlini és stuttgarti külvárosok bolhapiacaihoz. Mindenhol ugyanaz a mozdulatlan hullámzás fogadott: múltak és sorsok lassú kiáramlása a ponyvára, autó tetejére, kempingasztalra terítve.
A régi tárgyakat – ha van hozzá szem és képzelet – életre lehet kelteni. Egy elsárgult fényképen hirtelen újra mozog a tekintet. Régi negatívokon boldog fiatalok, egy repedt legyező egyszerre egy nő titkos gesztusát idézi. Meg lehet fejteni, milyen kapcsolat fűzte az eladót a tárgyhoz, és milyen szálak vágták el ezt a kapcsolatot. Az ószeren minden darab egy megszakadt mondat, amely arra vár, hogy valaki újra végigolvassa netán új életet adjon neki. Ma láttam egy boldog, kipirult arcú lányt, ahogy boldogan fizetett egy kis piros éjjeli lampáért. Istenem, gondoltam, te kis lámpa mi mindent fogsz még látni…
Számomra az ószer sokkal beszédesebb, mint bármilyen statisztika vagy szociológiai tanulmány. Már bocsánat társadalomtudományi barátaim. A múlt, nekem, nem elméletben, hanem tárgyakban marad fenn. Ami ott hever a pultokon, az egy társadalom látens önéletrajza: reményei, kudarcai, hétköznapi tragédiái, apró örömei. A fölöslegessé vált dolgokból rajzolódik ki a közösség lelki szerkezete.
Egy ócska piaci alabastrom tojás
De néha eszembe jut a kérdés, amelyet talán csak tréfából, talán csak félelemből teszek fel magamnak: vajon rólam mit gondolnak majd egyszer, amikor felszámolják a házamat? Amikor megtalálnak vagy húsz színházi látcsövet, legyezőket, színészportrékat, összecsukható kalapokat, monoklikat, egy tucatnyi sétapálcát… Mire következtetnek ebből? Milyen történetet írnak majd rólam?
… volt valaki, akinek a múlt nem teher, hanem táplálék volt. Aki a tárgyakban nem a porosodó időt látta, hanem a sűrűsödő jelentést. Hogy volt egy ember, aki úgy hitt a múltban, mint mások a jövőben: kapaszkodónak, amelyet nem szégyell megfogni.
És ha így lesz, akkor talán érdemes volt minden hétvégi séta. Minden ócska tárgy. Minden történet, amit a képzeletem beléjük lehelt. Itt tartottam fejtegetéseimmel mikor megakadt a szemem egy kis fekete táblán, bányász sisakok, régi aprópénzek között.
A marosvásárhelyi Nemzeti Szinhaz egyik belső, eligazító táblácskája.
Egy táblácska ára – és ami mögötte van
„A kurva életbe” – csúszott ki a számon. Már ezt is pénzért árulják?
„Csak húsz lej” – mondja az eladó.
Csak húsz lej? Istenem, milyen értékes a színházunk. Egy kétbanis táblácska is húsz lejt ér?
Továbbmentem. Szarkáknak nem adok pénzt – morogtam magamban.
De persze nem hagyott nyugodni a dolog.
Amikor felmondtam a színházban – másodjára –, nem vittem magammal semmiféle „emléket”. Első alkalommal, 2000-ben, lecsavaroztam a korlátról egy kis bronzgolyót. Emléknek. Meg van ma is. Azt hiszem, akkor még azt hittem, az ilyen apró tárgyak majd megőriznek valamit abból, ami bennem maradna megfoghatatlanul.
Három éve már zsebre dugott kézzel, felszabadultan jöttem ki a kapun. Legalább a névtáblámat elvihettem volna. Mégiscsak tizenegy év… De semmi.
Visszafordultam.
Az eladó felemelte a régi, ócska táblát. Abban a pillanatban megismertem Szabó Annamari, a díszletfestő betűit. Mennyi emlék! Az első szállásom 1988-ban a színház festődéjében volt. Egy matrac a földön. A wc egy emelettel lejjebb. Reggel hatkor ébresztő: indultak a kompresszorok. Terjedt a festékoldószer szaga. Annamari bekapcsolta a Kossuth rádiót; a szovjet merülőforraló melegítette a vizet a teának.
Később jött a Báró – Kemény Árpád – vagy Kóthay Judit a rajzaival. Vászonalapozás, rolnizás, kasírozás. Majd felvinni a díszletet a színpadra. Jött a próba. Próba után kis séta a városban. Este előadás. Előadás után vissza a festőműhelybe. Néha Annamari hagyott kint munkát: emlékszem egy Ibsen-díszlet festésére, plakatrajzolásra a Filharmóniának. Aztán alvás a csehszlovák Sokol rádió Kossuth-krónikájára.
Másfél évig tartott ez az élet. Sikerült megtanulnom a színház gyakorlati működését. Vajon tényleg megtanultam? – futott át rajtam most is, miközben a kezemben tartottam a kis táblácskát. Reggelik az asztalos műhelyben. Ahogy azok a díszletkészítők egy előadást elemeztek…
Nézegettem, forgattam, és végül igen: leszurkoltam érte a pénzt.
Lehet, hogy alkudnom kellett volna? Lehet. De valószínűleg nem lopott tárgy volt. És ebben a táblában sűrűsödik össze életem egy kis része, (értelme?) a Színház. A színházat már vagy húsz éve próbálják felújítani – akkor kerülhetett le a tábla –, és egy kőműves inkább hazavitte, mint hogy kidobja. Így érkezhetett meg mostanra a piacra.
Legalább lesz nekem is egy tárgyi emlékem. Egy iránymutatóm. Irodalmi Titkárság! Azt is én szüntettem meg. Egy kommunista találmány volt, abszolút kontraproduktív napjainkra. Sértett filológusok, akik semmit de semmit nem értettek a színházból.
Csak húsz lej és van egy táblám.
Jó lett volna sokszor, az elágazásoknál, a keresztutaknál, amikor emberek sorsáról kellett dönteni. Egy kis fekete, bakelit amely mutatja: merre tovább. Vagy inkább azt, honnan jövünk.
Mert néha ennyi is elég: egy kétbanis táblácska, hogy eszébe jusson az embernek, mi volt valójában fontos. A “zsákmánnyal” zsebembe mentem tovább Annamari, Árpád, festő Jóska, Bandi András, Dezső, és sok sok ember emlékeivel, közben Kosztolányi is előjött a sült hús szagú ócska piac ösvényein:
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szivem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hogy lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam. Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség
Zselyk, Beszterce megye, 1925. október 1. – Marosvásárhely, 1998. szeptember 3.)
„Holnap egy olyan embernek a 70. születésnapját ünnepli Marosvásárhely és egész Erdély, aki nélkül — ha az újságírói vagy a tanári pályát választotta volna (hiszen előzőleg bölcsészdiplomát szerzett Kolozsváron) — bizonyára ma sokkal szegényebb lenne a magyar színjátszás.”
Ezt írta harminc évvel ezelőtt Kész Csaba Levente az Udvarhelyi Híradóban, 1995. december 21-én. Igaz, a születésnap októberben volt, de akkoriban a gesztus számított. Sőt: a gesztusok akkor még jelentettek valamit.
Hogy egész Erdély hogyan ünnepelte, azt nem tudom, de a marosvásárhelyi Nemzeti Színház az akkori korhoz illő nagy pompával köszöntötte (szintén decemberben). Felújították egy régi előadását, majd a függöny előtt kezet fogtak vele. Kapott EMKE-diplomát, felolvasták a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet méltatását, elmondták a Magyar Színházművészeti Szövetség dísztáviratát, valamint a budapesti Nemzeti Színház művészeinek jókívánságait is. Pár évvel később, halálakor a helyi sajtó fekete gyászkeretben búcsúzott, a szakma részéről pedig sorjáztak a felkiáltójeles mondatok: „Nem felejtünk el…”
Idén októberben volt születésének századik évfordulója. Reméltem, hogy valakinek eszébe jut – és megemlékezik róla. De hát nem ilyen időket élünk. Felénk minden nap átírják a félmúltat.
Furcsa helyzet: most éppen én emlékezem meg róla.
Sosem voltunk közel egymáshoz. Nem szerettem azt, ahogyan rendezett, és ezt a magam módján több ízben ki is fejtettem neki. Nem tartozott a kedvenceim közé — mindent elkövettem, hogy ne osszon ki semmilyen szerepre. Bevallhatom: Lohinszkit próbáltam utánozni, aki szintén nem játszott nála, kivéve Sütő Vidám siratóját, amelyet Hunyadi András Harag Györggyel közösen rendezett. Szakmai kapcsolat tehát nemigen volt köztünk.
Néha azért beszélgettünk. Ő a közönségről beszélt, mint a színház egyetlen istenéről; én a művészeti formák megújításának szükségességéről próbáltam győzködni. Akkor egyikünk sem jött rá, hogy lehet mindkettőnknek igaza volt — sőt: talán éppen a kettőnk igazságának együttes érvényesítése lenne a kulcs. Idáig azonban sosem jutottunk el.
Mindössze azért mondom ezt el, hogy világos legyen, milyen viszonyból tekintek most vissza arra az emberre, akiről szólni akarok. Nem szerettem, ő sem szeretett, és szakmailag is teljesen különböztünk. Mégis: ma már tudom, hogy a százéves határ tiszteletet követel, és van, amit az idő tanít meg az embernek — későn, de tanít.
Mégis, ahogy telnek az évek, egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy előkerülnek bennem a vele kapcsolatos emlékek. Nem a személyes viszony érdekel – az sosem volt különösesebben jelentős –, hanem az a világ, amelyben ő dolgozott, és amelynek egyik markáns alakja maradt, akár tetszik, akár nem.
A régi színház rendje
Hunyadi András egy olyan korszak rendezője volt, amelyben a színház még egészen másként működött. A rendező tekintélye – még ha nem is volt minden tekintetben indokolt – megkérdőjelezhetetlen volt. A próbán folyton beszélgettek. A színész kérdezett. De a rendező döntött. Ő pedig szeretett dönteni.
Ma már tudom: ebben volt ereje és volt gyengéje is. Nem hitt a színházi formák megújulásában, ellenben mélységesen hitt a közönségben. A közönség számára dolgozott – és ez nála nem üres frázis volt, hanem világnézet..
A szakmai örökség, amit őrzünk, akár akarjuk, akár nem
Ha ránézek arra a több évtizedes pályára, amelyet maga mögött hagyott, két dolgot látok.
Az első: következetesség. A második: egyfajta makacs, néha már-már idegesítő hit abban, hogy a színésznek a saját alkatához méltó szerep jár. Nem a divat, hanem a belső arányok érdekelték.
A mi nemzedékünk számára ez sokszor bénító volt. Mi új utakat akartunk, kihívásokat, rizikót. Ő pedig marasztalt volna a biztosban, a kipróbáltban. Ma, sok év távlatából látom, mennyire fontos volt az a fajta stabilitás, amelyet ő képviselt.
Egy társulat ugyanúgy igényli a rendet, ahogy vágyik az újra. Kevés ember tudta ezt olyan konokul képviselni, mint Hunyadi András.
A hiány – mert minden eltűnés hiány
Lehet, hogy ma már nem beszélünk róla. Lehet, hogy a századik évfordulójára nem jutott senkinek eszébe egy koszorú, egy emléklap, egy fél óra csend. De aki valaha dolgozott mellette, vagy csak végignézett egy próbáját, az tudja: volt egy kora, volt egy rendszere, volt egy nyelve.
Az ilyen dolgok egyszer csak eltűnnek. És amikor eltűnnek, hirtelen üres hely keletkezik utánuk – még akkor is, ha életünk nagy részében küzdöttünk ellenük.
Ez az üresség az, ami miatt most, száz év után, mégis megállok egy pillanatra.
Csendes tisztelgés
Nem szerettem. Ő sem szeretett. Mégis: része annak a színháztörténetnek, amelyből én is vagyok. Ha tetszik, ha nem. És most, amikor a születésének századik évfordulóját már nem köszönti senki, azt hiszem, helye van egy halk mondatnak:
Köszönöm, hogy volt.
Nem nekem – a színháznak.
Ki is volt Hunyadi András?
Egyszer egy kolléga kissé patetikus temetéséről jöttünk kifelé, és még ki sem értünk a kapun, amikor Hunyadi már erős hangon magyarázta, hogy az ő temetésén aztán senki se beszéljen. Valaki mondja el Kosztolányi Halotti beszédét, és kész. Talán a két sor miatt — „nem volt nagy és kiváló, / csak szív a mi szívünkhöz közel álló” — gondoltam akkor: igen, ez illik rá. Nagy szája volt, és minden megszólalása zsigeri, de szív volt, nagy szív. Egy nagyszájú, folyton hangosan beszélő szív. Talán a fejében is egy szív dobogott.
Mindenről volt saját, különbejáratú véleménye, és csak ritkán érdekelte másoké. Mi tette ilyenné? Genetika, körülmények, a kettő együtt? Nem tudom.
Zselyken született, Beszterce megye egy mára szinte kihalt, szász alapítású magyar falujában. Érettségijét Besztercén szerezte, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanult. Az egyetem elvégzése után, 1949-ben — saját bevallása szerint — kultúraktivista lett, pedig az egyetemen nem más mint maga Szabó T. Attila akarta visszatartani asszisztensének. A kolozsvári Ellenzék 1949. augusztus 20-i cikke szerint az Ideiglenes Bizottság kultúrosztályának tisztviselője volt, a kolozsvári Népkönyvtár kialakításának egyik főszervezője.
Az ötvenes évek elején felvételizett a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet rendezői tagozatára. 1954-ben az intézményt Kolozsvárról elköltöztették: a magyar tagozat színészképzése Marosvásárhelyre, a rendezőképzés pedig Bukarestbe került. Itt diplomázott 1956-ban. Legközelebb a kolozsvári bábszínházban bukkant fel mint író–dramaturg. Színpadra alkalmazta és rendezte Fazekas Mihály és Móricz Zsigmond Lúdas Matyi–változatait. A bukaresti Előre újságírója, Lőrinczi László — maga is drámaíró — lelkes írásban méltatta munkáját, külön kiemelve, hogy Hunyadi visszatért a bábszínház ősi hagyományaihoz, a magyar vásári komédia elfeledett formáihoz: az üdítő, szívet-lelket megmozgató szórakoztatáshoz.
Közben néprajzi gyűjtést végzett Zselyken, amelyből később népi játékot írt.
1957-ben már Marosvásárhelyen, a Székely Színház rendezőjeként dolgozott. Első bemutatója A Csongor és Tünde volt, amelyet Gergely Gézával közösen rendezett — akkoriban a „kollektív rendezés” volt az ideológiai kívánalom. A rendezés mellett bábszíndarabokat is írt és publikált.
Ezután kezdődött az önálló rendezői pályája. Sok, mára feledésbe merült darabot bíztak rá. Első önálló rendezése Sarkadi Imre Szeptember című drámája volt. Tompa Miklós igazgató egyszer listát nyomott a kezébe: „Itt vannak a színészek, akikre nincs szükség — keress nekik darabot.” A bemutató Erdőszentgyörgyön volt, egy olyan kultúrházban, ahol a színházi feltételeknek nyoma sem volt. A korabeli sajtó mégis nagy sikernek állította be: a színház lemegy a faluba! A kritikák azonban többet árultak el a valóságról: a szereplőknek „még sok csiszolnivalójuk van”, és „talán egy pár előadás után megértik szerepük lényegét”.
Valószínűleg ekkor szerette meg a közönség „túlzott” kiszolgálását. Későbbi hitvallása így szólt:
„Közhely, de igaz, hogy közönség nélkül nincs színház.
A színházi előadást nem lehet eltenni az utókor számára.
De az is kétségtelen, hogy az ízlés történelmileg meghatározott,
és a különböző kísérleteknek a kifejezési eszközök megújítására
nemcsak létjogosultságuk van, hanem szükségesek.”
Hogyan érjük el a Közönséget — ez maradt az örök vita a színházban. Nála ez nem elméleti kérdés volt, hanem munkamódszer, meggyőződés, talán sors.
A „Hunyadi-jelenség” – sikerek, kudarcok, félreértések
Rendezései hatalmas szériákat és tomboló közönségsikereket hoztak, miközben a szakma sokszor közönnyel vagy egyenesen lenézéssel kezelte a jelenséget. 1967/68-ban például Harag György Platonov-szerelmeit 13 500 néző látta. Ugyanabban az évadban Hunyadi Mi, férfiak című előadására több mint 41 ezren váltottak jegyet. A Vidám sirató közel 35 ezer nézőt vonzott.
Nem, a művészetet nem nézőszámban mérik — de ezek a számok mégis elmondanak valamit arról, hogy a marosvásárhelyi közönség számára mit jelentett a „Hunyadi-féle színház”.
Más színházak mégsem hívták. Pedig az országban krónikus rendezőhiány volt, főleg a magyar társulatoknál. Ő viszont szívesen vállalta a népszínházi kiszállásokat: Parajd, Székelyudvarhely, Csíkszereda — számára a színház Erdély-szerte való jelenléte szolgálat volt. Számos hazai szerzőt indított útjára, Sütő Andrástól Méhes Györgyig.
Az egyetlen igazi bukás – Othello, 1976
1976-ban Shakespeare Othellója volt az egyetlen olyan előadása, amelyet valóban kegyetlen kritikák érték. Az előadást mindössze 11-szer játszották.
Akoriban, legalábbis a sajtóban, nem volt szokás írni a bukásokról. Mégis: ennek az előadásnak sikerült kiprovokálnia.
Nagy Pál az Új Élet 1976. június 25-i számában úgy írt az előadásról, hogy még a rendező nevét sem volt hajlandó megemlíteni. Ugyanazon a napon jelent meg az Utunk-ban Jánosházy György kritikája, benne a kérdéssel:
„És mivel vigasztalódik a színház vezetősége, amely érthetetlen megalkuvással tűri, hogy e nagy hírű színpadon kiváló színészek agyoncsapják az egyetemes drámairodalom remekét?”
Ám a paradoxon: a színház fotósa, Marx József az előadásról készült képekkel számos nemzetközi díjat nyer.
Kovács Kati és Csorba András
Tovább is léptek rajta. Ő is. Visszatért a tapsos, közönségbarát előadásokhoz.
A nyolcvanas évekre már rekordokat döntött:
– A csikós: 117 047 néző
– Nem élhetünk muzsikaszó nélkül: 97 937 néző
Ezeket a számokat semmi sem veszélyezteti már.
Hetvenedik születésnapján így nyilatkozott Kiss Évának:
„Ez egy fegyelmezett, jó társulat volt. Itt öröm volt a próba. Most is kellemesek a próbák. Mindenki becsületesen dolgozik…”
A próbáit valóban rengeteg beszélgetés jellemezte — illetve monológ, amelyet ő adott elő. A rendezési folyamat főszerepét tulajdonképpen mindig ő maga alakította. A színészek pedig végül úgyis „összedobták” az előadást..
Hunyadi számára maradtak a hazai, népszerű darabok. Abban volt otthon.
Egy ember, aki sokaknak sok örömöt adott
Hol volt, hol nem volt egy ember, aki sokaknak sok örömöt okozott — olyasmit adott, ami ma ritka: közösségi élményt, igen rideg időkben. Ma már nem szól róla senki.
Pedig még valami fontos.
A rettegett szocializmus éveiben Hunyadi rengeteget beszélt közügyekről. Egyesek szerint besúgó volt, mások szerint provokátor. Évekkel ezelőtt, az akkori Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Színházkutató Központjával próbáltam tisztázni: egyik sem volt.
Évtizedeken át megfigyelt személy volt. A titkosrendőrség figyelte, nem ő szolgálta.
A félreértések makacssága – Hunyadi és a „besúgó-mítosz”
Azt hittem, mára mindenkinek tiszta lett a kép. Mígnem a minap egy huszonéves színészjelölt megkérdezte tőlem, igaz-e, hogy Hunyadi András besúgó volt. Ő úgy hallotta.
Hangos, olykor túl hangos véleménynyilvánításai miatt valóban sokan bizalmatlanul figyelték. A színházban a harsányság könnyen kelt gyanút — különösen egy olyan korban, ahol a hangerő önmagában is politikai tettnek számított. Hunyadiról egyszerre több ügynök és informátor adott rendszeresen jelentést — köztük színészkollégák, technikusok, színházi dolgozók.
Ő mindebből semmit nem tudott.
A kilencvenes években is csak annyit mondott: egyszer kihallgatták, de másnap az őt kihallgató tiszt balesetben meghalt. Ennyire emlékezett — vagy csak ennyire akart emlékezni.
Az 1965-ös tapasztalatát azonban aligha felejtette el.
Lássuk miről van szó.
I 085974. Dosszié. 2. Kötet 13. oldal:
Fodor Gheorghe őrnagy, a Belügyminisztérium 0421. számú marosvásárhelyi katonai egységének állambiztonsági nyomozótisztje, a büntetőeljárási törvény 195/1. cikkelye alapján lefolytatott előzetes vizsgálat anyagait elemezve megállapította a következőket a nevezett személy ügyében:
Hunyadi András, 1925. október 1-jén született Zsejk községben, Kolozs tartományban, Adam és Elisabeta fia, magyar nemzetiségű, a Román Népköztársaság állampolgára, a színiakadémia végzettje, büntetlen előéletű, a Román Munkáspártból kizárt, a marosvásárhelyi Állami Színház rendezője, lakik Marosvásárhelyen, Horia utca 5. szám alatt.
Megállapítom:
A Lachmaniuc Carol tanúvallomása szerint Hunyadi András az 1963–64-es évek folyamán nacionalista kijelentéseket tett a magyar nyelvű oktatás és a magyar tanerők kérdéséről. Tendenciózus megjegyzéseket tett a marosvásárhelyi Állami Színházban a román művészek állítólagos kedvezményezésével kapcsolatban.
A tanúvallomás hitelességének megállapítása érdekében kihallgattam Szabó József, Székely Ferenc, Ferenczy István Levente, Sinka Károly és Magyari Grigore nevű személyeket, akik tanúsították, hogy Hunyadi András jelenlétükben nem tett ellenséges vagy nacionalista kijelentéseket.
Tekintettel arra, hogy a Lachmaniuc Carol és Székely Ferenc közötti szembesítés során sem erősödött meg az előbbi vallomása, és hogy Hunyadi András terhére más tényeket sem lehet megállapítani,
a büntetőeljárási törvény 261. cikkelyének 7. paragrafusa h pontja, a 196. cikkely 2. bekezdése és a 179. cikkely 4. bekezdése alapján
(románból fordította Gáspárik Attila)
A megfigyelés története – 1961: egy dosszié születése
A történet 1961-ben kezdődött, amikor Filka András (Andrei Filka) szekuritátés hadnagy követési (dosar de informații) dossziét nyitott Hunyadi András, a marosvásárhelyi rendező nevére. A dosszié fedőneve: Bognár István.
Filka András — aki 1957-től egészen 1986-ig szolgált a kommunista titkosszolgálat marosvásárhelyi egységében, és az őrnagyi rangig vitte — nem kevesebbet állított Hunyadiról, mint hogy: nacionalista, karrierista, egoista, pénzsóvár.
Ezeket az állításokat Hunyadi környezetében lévőktől, kollégáktól, ismerősöktől gyűjtötte össze.
Négy évig tartó, szinte hajtóvadászatszerű megfigyelés után a katonai ügyészség végül nem indított bűnvádi eljárást a rendező ellen. Mindez annak ellenére történt, hogy három tanút is bevittek a szolgálatokhoz, és kettőt egymással szembesítettek.
A bajok eredője Hunyadi túlzottan szabad szájú nyilatkozatai, valamint egy színészkolléga kőkemény feljelentése volt.
Hogy ki volt ez a színész? Lachmaniuc Carol, vagyis Lavotta Károly, a volt marosvásárhelyi és nagyváradi, élete végén debreceni művész.
Az ő hálózati dossziéja a napokban került elő a CNSAS-nál.
Még senki sem olvasta.
Milyen rettenetes időkben élt és alkotott Hunyadi?
Példa erre a következő dokumentum: egy 1966-os jelentés, amelyet kollégája, Tamás Ferenc színművész (1911–2011) adott róla.
Miért „dekonspirálom” őt?
Azért, mert Tamás Ferenc több mint húsz évvel túlélte a rendszerváltást, és egyszer sem jutott eszébe — legalább szűk szakmai körben — visszaemlékezni azokra a tettekre, amelyekkel kollégáinak és a színház ügyének ártott. És van a mondás, amely helyesen így hangzik: halottról vagy igazat, vagy semmit.
Nos, következzék a jelentés, amelyben a „szerző” mások neve mögé bújva próbált ártani Hunyadi Andrásnak:
Belügyminisztérium Maros Magyar Autonóm Taromanyi Igazgatósága
307/19 I. 1966
“Simon”
Negoita Tudor főhadnagy
Lapusneanu ház
A forrás beszélgetett néhány kollégával, nevezetesen Csorba Andrással és Lohinszky Loránddal – érdemes művésszel – Hunyadi András rendező tevékenységéről.
Mindketten egyetértettek a forrás véleményével, miszerint Hunyadi anyagias ember, aki különféle munkákat vállal (vezeti az amatőr művészek tevékenységét, rendez az Együttesnél, írt és rendezett a Bábszínháznál, szilveszteri varietéműsort is rendezett stb.).
Rendezői tevékenységéből azonban hiányzik éppen az, ami a legfontosabb: a tehetség és a művészi munka.
Ebben az értelemben Csorba kritizálta Hunyadit egy művészeti bizottsági ülésen, mondván, hogy Hunyadi a „Gyanú” (Dorel Vișan darabja) című előadás rendezőjeként semmiféle művészi segítséget nem adott, és nem tudott segíteni a szerepek kidolgozásában sem, így az előadás sikere kizárólag a színészek játékának köszönhető.
A két színész véleménye szerint csak a tehetséges rendezők hiánya miatt történhet meg, hogy egy Hunyadi-féle rendezőt elismernek ebben a minőségében, és számít a szava.
Ezenfelül, „sokoldalú” tevékenységét kizárólag a pénz utáni hajszolás jellemzi.
Jelenleg Szekely Ferenc „Leánykérés” című darabját rendezi (Szekely a Színház dramaturgja). A darabot a színház hivatalos repertoárján kívül akarják bemutatni (a forrás tudomása szerint azonban erre még nem kaptak engedélyt).
Korábbi megállapodása értelmében a temesvári igazgatóval, Sinka Károllyal, Hunyadi Temesvárra fog utazni, hogy ott megrendezze Gogol „A revizor” című darabját.
A forrásnak azt is elmondta, hogy ha sikerül bemutatni Szekely darabját még Temesvárra utazása előtt, akkor azt ott is színre lehetne vinni, és ugyanő rendezné meg a temesvári színházban.
A forrás tudomása szerint a temesvári munkáért pénzbeli díjazást is fog kapni.
Simon jelentése
Zárójelben megemlítem, hogy Lohinszky Lóránd nem is játszott az előadásban. Tisztelet utólag is Ferenczy Istvánnak, Magyari Gergelynek, Székely Ferencnek akik kőkeményen kiálltak Hunyadi mellett!
Rövid megemlékezésem eddig tart. Igazán megérdemelne Hunyadi egy rendesebb monográfiát, egy pályaösszegző dolgozatot, mert habár “nem volt nagy és kiváló” de rengeteg ember számára ő volt a színház.
A hőskorban már megtanulta minden bemondó: Tilos rögtönözni, a leírt szöveg felolvasandó! Bár Skoff Elzát és Filotás Lilit kevesen ismerték, Azt tudta minden hallgató, hogy a hangjuk milyen szép.
A fenti szöveg egy Locomotiv GT sláger volt 1977-ben.
Ma száz éve szólalt meg először magyar nyelven a budapesti rádió. A hang, amelyet a technika csodája vitt végig a Kárpát-medencén, nem ismerte a határok ceruzával rajzolt vonalait. A rádióhullámokat nem lehetett megállítani a senkiföldjén: Erdélyben ugyanúgy hallották, mint Budapesten. Így lett a magyar rádió nagyon hamar a romániai magyarság mindennapi, élő kapcsolata az anyaországgal – még akkor is, amikor már megindultak a kolozsvári és a marosvásárhelyi magyar adások.
Ez a történet valójában máig megíratlan. Megérne egy alapos kutatást, hogyan alakította a magyar rádió a romániai magyar hétköznapokat, hogyan tartotta össze kulturálisan és nyelvileg ezt a közösséget a 20. század viharai között. Mit jelentett az, hogy esténként ugyanazt a hangot, ugyanazt a hírt, ugyanazt a zenét hallgatták Székelyudvarhelyen, Kézdivásárhelyen, Nagyváradon és a budapesti belvárosban? Hányszor érezhette egy erdélyi család, hogy valaki „odabentről” beszél hozzájuk – miközben ők már rég nem járhattak át?
Saját emlékeim is ehhez a titkos kapcsolathoz kötnek. A kétezres évek elején, még az internet előtti rádiós világ utolsó fejezetében, Bukarestben éltem. Volt, hogy hajnalban beültem az autóba, csak azért, hogy meghallgassam a reggeli Krónikát – mert akkor már csak ott lehetett tisztán fogni a Kossuth rádiót.
Felsorolni is nehéz, mennyi élményt adott ez a korszak. A Gondolat-jel, az Ötödik sebesség, a 168 óra, a Rádiókabaré, a Halló, itt vagyok, a Táskarádió… És azok a nagy rádiós egyéniségek: Szénási Sándor, Göczey Zsuzsa, Komjáthy György, Szilágyi János, Bolgár György, Váradi Júlia – szinte családtagok voltak. Pedig ők valószínűleg nem is tudtak róla.a Petőfi, Kossuth és Bartókból hallottuk, mit csinálnak a magyarországi színházak, hallgattunk sok rádió színházat! Kis segítség volt a teljes elhülyülés ellen.
Ha valaki sokat tett annak idején a nemzet egyesítéséért, akkor azok ők voltak. A hangjuk ott zúgott a konyhákban, az udvarokon, a műhelyekben – és összekötött minket, amikor fizikailag már semmi más nem tudott. Köszönet érte. Kár, hogy a mai rádió már nyomokban sem hasonlít a valamikorira. De így utólag is: köszönet mindenért!
Szóval a fenti idézet oka! Filotás Lili az első bemondók egyike, vagy ahogy mondták, szpíker, Marosvásárhelyen született. Sajnos ma erre már nem emlékszik a város. Bezzeg 1931 februárjában így irt a Marosvidéke című lap.
… ezért is folyamodtam többször egyéni műsorokhoz , hogy a hiányérzeteimet megszüntessem. ( Boér Ferenc színművész nyilatkozta 1983 november 14, Hargita Népe)
Igen találó Boér Ferenc gondolata: a hiányérzet megszüntetése.
A romániai magyar színházi életben a hetvenes évek elején vált igazán divatossá az az előadási forma, amelyet akkoriban egyéni műsornak neveztek. Hívták pódium-műsornak, monodrámának, sőt szavalóestnek is. Minden bizonnyal erős magyarországi hatás érte a színházi közeget: Latinovits Zoltán, Gábor Miklós vagy Mensáros László előadói estjei már korábban megmutatták, milyen erő rejlik az irodalmi alapú, személyes jelenlétre épülő színpadi formákban.
A kor politikai légköre szintén kedvezett a műfaj terjedésének. Az 1968-as csehszlovákiai eseményeket követő viszonylagos lazítások egyfajta „fellélegzést” hoztak, amelyben több szabadság jutott az ilyen típusú, kevésbé ellenőrizhető, mégis kulturálisan értékes produkcióknak.
Az egyéni műsorok többnyire vers-összeállítások voltak: irodalomközpontú, sokszor egy-egy szerző hitelességét és eszmei súlyát megidéző estek. A társulatok mindennapi repertoárjában kevésbé foglalkoztatott színészek gyakran ebben a műfajban találták meg a megmutatkozás lehetőségét. A forma ugyanakkor távol állt a hagyományos színjátszás rutinjától: koncentráltabb jelenlétet, másfajta tempót, kimért és mégis személyes megszólalást kívánt.
Voltak persze kiemelkedő teljesítmények. Illés Kinga pódium-estjei például valódi eseménynek számítottak. A kis herceg előadása, majd később a Lírai oratórium mély és tartós hatást gyakorolt a közönségre. A Szilágyi Domokos-versekből összeállított műsora pedig olyan sikeres lett, hogy bakelit-lemezen is megjelent az egyetlen akkori állami lemezkiadónál, az Electrecordnál. A korszak nagy sikere volt még Varga Vilmos, François Villon verseiből összeállított Maszekballada. A hivatásos színházak mellett voltak egészen érdekes, ma úgy mondanánk, független előadók is akik nagy közönségsikerrel adtak elő egyéni műsorokat, mint Bartha Levente Székelyudvarhelyen, vagy Dusa Ödön Kolozsváron
A rendszerváltás után újra fellángolt az egyéni műsor divatja, ám a lendület viszonylag gyorsan el is apadt. Az egyetemi képzésben ma is kötelező vizsgatantárgy az egyéni műsor, de a színházak repertoárjából szinte teljesen kikopott. A mai, zajosabb és szétszórtabb világban egyre nehezebb feladatnak tűnik egyetlen ember jelenlétére, hangjára és gondolataira figyelni akár egy órán keresztül.
Persze akadnak kivételek. Mácsai Pál például évek óta képes lebilincselni a közönséget az Örkény-estjével – bizonyítva, hogy ha a műfaj mögött valódi tartalom, személyes hitel és színészi fegyelem áll, az egyéni előadás továbbra is érvényes, sőt különleges színházi élményt nyújthat.
És akkor most itt van egy újragondolt előadás. Mondhatni jutalomjáték. Aki a bőrét a vásárra viszi – vagyis egyedül kiáll a nézők elé – az Galló Ernő. A szöveg pedig Székely Csaba munkája. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra, mert ez valódi újdonságot jelent. Ez a szöveg ugyanis nem egy irodalmi mű, amelyet a színész valahol felfedezett és magáévá tett. Ez a szöveg Galló Ernőről szól; a személyiségére íródott, benne van szinte minden, amit évek óta tudunk róla mint művészről és emberről. Most azonban koncentrált formában látunk egy pályaösszegzést, tele humorral, öniróniával és a jelenlegi helyzetre vonatkozó, kíméletlenül pontos megjegyzésekkel.
Egészen remek az előadó „kint is vagyok, bent is vagyok” állapota: az a kettős pozíció, ahogyan véleményt alkot magáról és az őt körülvevő világról, miközben egyszerre marad szereplője és megfigyelője a történteknek. A szöveg minden bizonnyal – sőt, szinte biztosan – közös munka eredménye: előadó és író egymásra hangolt gondolkodása formálta ilyenné. A végeredmény: pazar. Valódi tükör a színész eddigi pályájáról, amelybe Galló bátran belenéz, és önfeledten játssza el saját magát. A szöveg pedig ehhez tisztességes hátszelet ad.
Kár azonban, hogy a tér, ahol az előadás megszületett – a Yorick Stúdió – sok mindenre alkalmas, csak éppen egy ilyen típusú színházi estnek nem a legjobb otthona. Ha a néző nem figyel kellőképpen a hely kiválasztásakor, könnyen megeshet, hogy egy oszlopot néz fél órán át, vagy teljesen kifordított nyakkal próbálja követni az önfeledten repkedő színészt. Talán kevesebb szék kényelmesebbé tenné az élményt – persze akkor az ötven lejes jegy valószínűleg százra menne fel… nagy úr a pénz.
Összegezve, aki szeret jó előadásokat látni az elmegy és megnézi! Lehet van itt egy új műfaj. Egy társalkotási forma, amit mások is követhették. Író-színész-előadás az önkifejezés őszinte formája
Nemrég látott napvilágot Cristina Modreanu színikritikus és színházelméleti szakember legújabb kötete, az „Învinși și învingători” (Legyőzöttek és legyőzők). A könyv a szocializmus színházi világát tárja fel, különös tekintettel annak elhallgatott, sokszor kellemetlen árnyoldalaira. Modreanu érzékenyen és pontosan mutat rá arra, hogyan működött a színház a hivatalos ideológia árnyékában: miként simult bele a rendszer önigazoló narratíváiba, és hol feszült szét azokon a helyeken, ahol a valóság makacsul ellenállt.
A szerző egyik fontos megállapítása, hogy miközben a korabeli propaganda a lapok címlapjain fáradhatatlanul hirdette a nők egyenjogúságát, a színházi szakmában ennek alig volt valódi lenyomata. A női rendezők száma feltűnően alacsony maradt, s a gyakorlati döntéshozatal továbbra is a férfiak privilégiuma volt. A kettősség – a hangzatos jelszavak és a mindennapi működés valós tapasztalata között – jól jelzi, milyen messze volt a rendszer saját maga által propagált képétől.
Modreanu könyve nem pusztán történeti áttekintés, hanem tükör is: azt mutatja meg, hogyan torzította el a szocialista ideológia a művészeti intézményrendszert, és milyen következményei maradtak mindennek a mai napig. A „legyőzöttek” és „legyőzők” nem csak a múlt szereplői – a struktúrák, amelyeket létrehoztak, tovább élnek a jelenben is. A témával érdemben a kolozsvári Babes-Bolyai színházművészet szaka foglalkozott többek között Tompa Andrea, Bartha Katalin Ágnes, Hercog Ágnes vezetésével
Ahogy elkezdtem számba venni, hogyan teljesítettek a romániai magyar színházak ebben a sajátos, ideológiával sűrűn átitatott világban, gyorsan világossá vált: rosszul. Legalábbis ami a női rendezők jelenlétét és lehetőségeit illeti, a helyzet lesújtó képet mutat.
A marosvásárhelyi színházban 1946 és 1989 között mindössze két női rendező jutott érdemi lehetőséghez. Kováts Irén, aki a Székely Színház első bemutatóját, A mosoly országát állította színpadra 1946-ban – majd évtizedekig nem akadt követője. A következő női rendező, Tanai Bella már jóval később tűnt fel, amikor Szekernyés László Trón alatt a király című, gyermekeknek szánt darabját vitte színre. Ez a két név együtt jelzi a hiány mélységét: több mint négy évtized alatt mindössze ennyi női alkotó jutott rendezői lehetőséghez egy nagy múltú intézményben.
Még beszédesebb a marosvásárhelyi Stúdió Színház esete: 1962 és 1989 között egyetlen női rendező sem dolgozott a társulatnál. Ez a hiány nem csupán adminisztratív tény, hanem szimptomatikus értékű: jól mutatja, mennyire zárt és férfias volt a rendezői pozíciók világa.
A kutatást tovább folytatva a temesvári színház statisztikáiban már felbukkan egy újabb név: Kóra Ilona, aki rendezőként jegyezhető a korszakban. Ám az ő jelenléte is inkább kivétel, mintsem valódi strukturális változás jele.
Az adatok lassan kirajzolnak egy következetes mintát: a rendszer propagandája mást hirdetett, mint amit a gyakorlat valójában megengedett. A női egyenjogúság eszméje jól mutatott a címlapokon, de a színházak valóságában – különösen a kisebbségi intézményekben – alig érvényesült.
Kóra Ilona
Egy elfeledett rendező nyomában – Kóra Ilona története
Szégyenkezve vallom be: Kóra Ilona neve alig derengett fel bennem, amikor a romániai magyar színházak női rendezőinek hiányzó történeteit kutatni kezdtem. Pedig ott kellene legyen a kollektív emlékezetünkben. A rövid, elsőre jelentéktelennek tűnő adatfoszlányok mögött egy egész életmű rejtőzött, amelyet az évtizedek lassan – túl lassan – betakartak.
Gyors kutatás után kirajzolódott a pályaív: Kóra Ilona többek között Tar Lászlóval és (Kerekes) Tóth Erzsébettel kezdett, majd Szombati Gille Ottóval együtt végzett a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet rendezői szakán, közben Moszkvában folytatta tanulmányait. Moszkvában a moszkvai Magyar Rádióműsor bemondója volt. Rendezni Kolozsváron kezdett, később Temesvárra szerződött, ahol 1974-ig rendezett. Akkor Budapestre költözött, és gyerekszínházzal kezdett foglalkozni. Egy nő, aki rendezőként jutott lehetőséghez – egy olyan korban, amikor a statisztikák szinte semmit sem mutatnak női jelenlétről.
Mégis: alig emlékszünk rá.
Fel is hívtam Koszta Gabriellát, aki éveken át volt temesvári színésznő. „Persze, hogy ismertem! Ilona nagyon jól dolgozott. Sokat rendezett nálunk” – mondta gondolkodás nélkül. Elpanaszkodtam neki, hogy egyetlen interjút sem találtam vele. „Hát akkor csináld meg!” – vágta rá. „De hogyan? Közel százéves…” – szaladt ki belőlem a meggondolatlan mondat. „Írj neki Messengeren” – felelte. „Pesten él, és kiváló formában van.”
Nem telt el két nap, és már Kóra Ilona nappalijában ültem.
A beszélgetés első perceiben sorjáztak a nevek: Taub, Harag, Hervai, Sinka, Rappert Károly… aztán lassan felnyíltak az emlékezet régóta zárt rekeszei. Szeben, ahol született; Kolozsvár, ahol felnőtt; Moszkva, ahol tanult; és Temesvár, ahol dolgozott. Felejtett és „elfelejtetett” előadások kerültek elő, esték, amelyeket soha nem rögzített a szakmai kánon. Mintha egy régi térkép kezdett volna kirajzolódni, amelyről már rég azt hittük, végleg megkopott.
A második találkozón már úgy beszélgettünk, mint régi ismerősök, együtt kalandozva vissza a fél évszázaddal ezelőtti színházi világba. A végére hatórás beszélgetés született. Hat óra, amelyben újraéledt egy csaknem elfeledett életmű.
És akkor értettem meg igazán: a színháztörténet nem kész, lezárt fejezetekből áll. A múlt olykor csak arra vár, hogy valaki újra rákérdezzen. Hogy egy név újra kimondódjon. Hogy egy történet – bármilyen későn – visszatérjen közénk.
Mert az élet, minden meglepetésével, mégiscsak szép
Hát elment az Örök fénybe a romániai dokumentumfilm gyártás egyik legmeghatározóbb operatőre Patakfalvi Ferenc. Brassóban született, színész szeretett volna lennék, főleg komikus szerepekről álmodott, de operatőr lett Bukarestben. Úgy 400 film fűződik a nevéhez. A leggerinchajlítóbb időkben is megmaradt alkotónak, művésznek és magyarnak.
Alkotó
Ő volt sokszor a bukaresti beszélgetőtársam, kritikusom, biztatóm. Biztos pont a fővárosi zűrzavarban.
Nyugdíjas
Imádott mesélni és volt is miről. Drága Ferencen nyugodj békében.
Ezen a napon indult annak idején a román tv magyaradása 1969-ben! Isten éltesse őket egy Patakfalvi portré filmmel, amit Gödri Ildikó, Bányai Péter és Keresztes Péter, készített!
Huszonöt éve létezik Romániában a CNSAS, a Szekuritáté irattárát őrző és vizsgáló hivatal. Negyedszázad – egy emberöltő fele. Ennyi idő alatt egy nemzet akár szembenézhetne a múltjával, akár megérthetné a saját félelmeit, gyávaságait, félbehagyott mondatait. De valamiért a romániai magyar közélet – és vele együtt a sajtó – mindebből semmit nem akar tudni. Csend van. Lefojtott, kényelmes, következmények nélküli csend.
Pedig ezek a dossziék nem puszta papírhalmok. Nem akták. Életek. Álmok. Elhallgatott remények. Összetört emberi viszonyok. Minden, amit egy diktatúra a maga módszeres, adminisztratív kegyetlenségével elvett az emberektől.
Emlékszem, 1990 elején, néhány héttel a diktatúra bukása után, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar társulatában gyűlést tartottunk. Mindenki tele volt várakozással, félelemmel, szabadságszagú bizonytalansággal. Egyszer csak felállt egy kolléga. Ránk nézett, szinte keresztülnézett rajtunk, és azt mondta:
„Megvannak a listák a besúgókról. Minden kiderül.”
A következő másodpercek a némafilmé voltak. Megdermedt a levegő. Mintha az egész társulat egyszerre tartotta volna vissza a lélegzetét. Az arcokon nem harag volt. Nem is kíváncsiság. Valami mélyebb: a felismerés, hogy a bizalom törékenyebb bárminél, és hogy a szabadság első perceiben is ugyanaz a régi félelem ül a szívekben.
A kolléga nézett bennünket még néhány hosszú pillanatig, majd halkan hozzátette:
„Csak ezt akartam.”
És visszaült.
A lista sosem került elő. Később, egy kocsmaasztalon túlról annyit mondott: „Látni akartam az arcokat.” Aztán meghalt. A sors különös iróniája, hogy nem érhette meg: előkerült az ő dossziéja, benne a neve mint hálózati személyé. Ha az a lista akkor ott, abban a teremben kinyílik – talán lincselés lett volna. A tömeg igazságszomja néha gyorsabban ítél, mint a történelem.
Harmincöt év telt el azóta. És ma, amikor kiderül, hogy a kolozsvári opera igazgatója is besúgóként szolgálta a rendszert, a társadalom rezzenéstelenül fogadja. Mintha csak az idő múlásával a bűnök is fakultak volna. Mintha a memória is engedelmes közalkalmazott lenne: elfelejt, ahol kell, és hallgat, amerre illik.
A politikai osztály – amely létrehozta a vizsgálati hivatalt – közben mindent megtett, hogy e múltfeltárás tét nélkülivé váljon. A felelősség elpárologjon. A diktatúra éltetőinek bűnei a hétköznapok porába hulljanak. Így lett a CNSAS a romániai demokrácia egyik különös, félig-meddig díszletbe illő intézménye: létezik, jelen van, de hatása alig több egy ünnepi beszéd mellé odatett váza csöndjénél.
Ez azonban rólunk szól. A mi hallgatásunkról. A mi félelmünkről, hogy egyszer majd nem csak a dossziék nyílnak ki, hanem a saját múltunk
Több mint tíz éve kértem engedélyt a kutatásra. Azt hittem, reggel bemegyek, kiteszik a dolgokat az asztalra és délutánra már mindent tudok. ki volt üldöző, ki volt üldözött. Rövidesen felvételiztem történelem szakra, mert rájöttem, hogy a dokumentumokat értelmezni kell. Azóta megtudtam, hogy a történelem a mának szól, hogy óriási különbség van a tények és az értelmezések között, hogy milyen rögös az út az emlékezet, történelemmé való átalakulásában. Gyávák voltunk, vagyunk a közel múlttal való szembenézéssel. Csak egy példa: három kutató, három dolgozatban dolgozta fel, hogy Visky Árpád tragikus sorsú színész nem csak üldözött volt a Securitate által, de fedőnévvel rendelkező hálózati személy, vagyis besúgó. Erről a sajtó sosem irt. A színházzal foglalkoztam az elmúlt években. Mai tudásom alapján kb. 6 színház igazgató, akik 1990 után kerültek funkcióba, együttműködtek a politikai titkosrendőrséggel. Természetesen egyik sem tett róla említést. Túl a színházon, a hazai újságírók, akik néha szeretnek a társadalom lelkiismereteként viselkedni sem vállalták a saját maguk tisztázását. Micsoda botrányt próbáltak generálni a Méhes György múltjából! Akkor látszott, hogy egyesek hitelteleníteni szeretnek az igazság folyamatait.
A dossziék kilométereken át húzódó sora még ma is rengeteg meglepetést tartogat. Nem csupán leleplezésekre alkalmasak ezek az iratok. Sokkal inkább arra, hogy segítenek rekonstruálni a múltat: helyükre kerülnek rég elveszett események, újraértelmeződnek történetek, és előbukkannak olyan emlékek, amelyek már majdnem végleg eltűntek az időben. A papírkötegek – legyenek bármilyen ridegek – néha többet mondanak a korról, mint bármely visszaemlékezés.
És ebben a munkában vannak csendes, de rendkívül fontos szereplők. Dicséret illeti Csendes Lászlót, aki immár huszonöt éve higgadtsággal, objektivitással végzi munkáját a CNSAS-nál. Türelmes következetességgel segíti a múlt feltárását, kutatókat és érdeklődőket egyaránt. Mert a múlt feldolgozása nem csupán bátorság vagy szembenézés kérdése – szakmai alázat, pontosság és tisztesség nélkül nem létezhet.
A dossziék tehát nem lezárt történetek. Inkább kapuk, amelyek még mindig nyitva vannak. Csak be kell lépni rajtuk.
A politika meg tehetne egy szívességet! Jobb körülményeket biztosítani a feltáró munkához és biztatni a kutatókat, alapokat létrehozni a publikációkhoz. Mert ha nem teszi, elbutult a társadalom, esetleg a valakinek eszébe jut betiltani a Szabad Európa Rádiót Romániába, vagyis olyasmit tenni, amit még Ceausescu sem mert.
László Ferenc 1978 február 3, a Hét, 6. Oldal Bukarest
Sergiu Celibidache (eredetileg Chelibidachi) apai ágon görög származású román karmester volt. 1912-ben született Roman városában, gyermekéveit Iași-ban töltötte, majd Bukaresten és Berlinen át jutott el oda, hogy a 20. század egyik legkülönösebb és legnagyobb hatású dirigense legyen. A „világhírű” jelző sokszor üres szólam, kelet-európai öndicséret. Az ő esetében nem az: Celibidache valóban új szemléletet hozott, új kapukat nyitott a zenében.
Személyisége és munkamódszere elválaszthatatlan volt a buddhizmustól. Nem vallásként, hanem gyakorlati hozzáállásként tekintett rá: a figyelem, az éberség, a jelenlét művészi formájaként. Úgy vélte, a karmester feladata nem az, hogy ráerőltesse akaratát a zenére, hanem hogy – saját szavaival – „feloldódjon benne”, és hagyja, hogy a mű önmaga szólaljon meg. A zenét nem alakítani, hanem hallani és engedni kell. Ebből fakadtak legendásan hosszú próbái és finom, szinte meditatív gesztusai is.
Talán ezért írtak róla viszonylag keveset a térségben: Celibidache az élő zene megszállottja volt, és esküdt ellensége minden hangfelvételnek. Meggyőződése szerint a zene csak abban a pillanatban létezik igazán, amikor megszületik; a lemez „csak a zene holtteste”. Emiatt életében alig maradtak fenn felvételei, és azok is többnyire engedély nélkül készültek. Paradox módon épp halála után, fia kitartó munkájának köszönhetően vált hozzáférhetővé az életmű egy része – amit ő maga talán sosem engedett volna ki a kezéből.
Ha valaki igazán meg akarja érteni Celibidachét, érdemes a Müncheni Filharmonikusok élén töltött éveit tanulmányozni. Ott teljesedett ki az a zenepedagógiai és filozófiai világ, amelyre ma is hivatkozunk: időkezelése, a hangzás minőségére vonatkozó megszállottsága, és az előadás mint egyszeri, megismételhetetlen esemény iránti tisztelete.
Celibidache nem a múlt legendája, hanem a jelen egyik leghalkabb, mégis legtisztább kérdése: hogyan tudunk igazán jelen lenni abban, amit csinálunk? Mit jelent a figyelem? Mi az élő? És mi az, ami egyszerűen nem rögzíthető?
Először Chelibidacheról Bács Miklós kollégától hallottam. Tetszett, tehát megjegyeztem a nevet. Majd az 1990-es bukaresti koncertjét közvetítette a tv. Sajnos nem sokat értek a zenéhez, de akkor nagyon megfogott és azóta sem ereszt. Nos ezért vártam, a róla készült önéletrajzi filmet.
A film plakátja
És persze tagja vagyok a John Malkovich-rajongók közösségének.
Tegnap végre sikerült megnéznem a filmet a moziban. Meglepetésemre Marosvásárhelyen szinte telt ház fogadott — valószínűleg a brutális marketingkampánynak köszönhetően. A mázsás popcornnal és hektóliternyi kólát szürcsölgető közönséget látva azonban nehezen hittem el, hogy őket valójában Brückner 7. szimfóniájának interpretációja vonzotta volna be.
Ne kerteljünk: a film pontosan arra a színvonalra készült, amelyen a pattogatott kukoricát kérődző közönség fogyasztani szeretné. A következetlenségeket, butaságokat, gyerekes megfogalmazásokat felsorolni egy külön blog is kevés lenne. Ilyesmiket a reptéri szuvenírboltok polcain árulnak — giccs, de abból is a legócskább fajta.
Ha humorral akarnék élni, azt mondanám: Sergiu, Sergiu…, de nem Chelibidache, hanem inkább Nicolaescu szellemisége lengi körül ezt az alkotást.
Erről ennyit.
Emberek, megnéztem a filmet mindenki helyett!
Megspórolok mindenkinek két óra húsz percet. Nem kell megköszönni.
Kóda:
Sergiu Chelibidache
Ez az ember egy óriás volt, nem én mondom, de idővel számomra is az lett !
